Verdi200


 
 
Verdi gyermekkorában nem sok jelét adta annak, hogy felnőttként Itália zenei óriásává lesz majd. Hétévesen figyelt fel a zene erejére: úgy tartják, hogy Le Roncoléban, szülőfalujában ministrált, ekkor hallott életében először orgonaszót. Ez olyannyira lenyűgözte a kis Giuseppét, hogy harmadszorra sem hallotta meg a pap kérését, aki szenteltvizet kért tőle – idegességében a pap akkorát taszajtott rajta, hogy a fiú legurult az oltár lépcsőin és elájult. Mikor magához tért kissé, panaszkodás helyett rögtön azzal kezdte: zenét akar tanulni.
 
 
Munkássága során sosem tartotta magát többnek egyszerű „zenegyárosnál”, csak az érdekelte, hogy ne vele, hanem zenéjével foglalkozzanak. Korán sikeres lett, első operáját 26 évesen írta, de harmadik operája, a Nabucco (1842) tette igazán híressé. 
 
 
 
Öt évvel később jött a Machbeth – majdnem teljesen szakított az olasz opera bevett fordulataival: még szép énekre sem vágyott. A próbák alatt a címszerepet Eugenia Tadolinire osztották, akit Verdi nagyra becsült, de a szerepre nem tartotta alkalmasnak, legalábbis ezt írta az igazgatónak: „Tadolini jó megjelenésű és szép; én azt szeretném, ha Lady Machbeth rossz tartású és csúnya lenne. Tadolininek csodálatos, kitűnő, tiszta és erős hangja van, pedig én Lady Machbethnek nyers, elcsukló, tompa hangot szeretnék.” 
 
 
 
Nem sokkal később már igazán kiforrott szakaszában Verdi három máig ismert és rendkívül népszerű operát írt meg: a Rigolettót (1851), A trubadúrt (1853) és a Traviatát (1853). Ezek a 19. század olasz operairodalom korszakos jelentőségű művei, a közönség pedig rajongott értük. Olyan népszerűek voltak, hogy egy évad során Párizsban 87 előadásból 54-et Verdi e három operája tette ki. A szerzőjük népszerűségét is jelzi, hogy mikor egyik barátja meglátogatta Moncalieriben, Verdi olyan helységben fogadta, amely egyszerre volt nappali, dolgozó és hálószoba (pedig egy egész villát bérelt). „Van itt még két szoba, de azok tele vannak az általam bérelt holmikkal.” Verdi kinyitotta őket, és a barátja kintornák, hangládák tömegét találta. „Amikor idejöttem, ez a rengeteg gépezet állandóan a Rigoletto, A trubadúr és a többi operám dallamait játszotta. Annyira zavartak, hogy a szezonra mindet kibéreltem. Ezer frankomba került, de megérte, most már legalább nyugalmam van.”
 
 
 
 
Verdi kezdett egyre átfogóbb, gazdagabb hangzású operákat írni, melyekre egyre több időt is szánt. A szicíliai vecsernye (1855) próbáira például Párizsba utazott (nekik írta ugyanis az operát), hogy ellenőrizze az előkészületeket. A zenekar nem jelent meg egy utólag kiírt próbán, s a karmester ezt mondta Verdinek: „Más dolguk van.” Erre ő: „Mi más dolguk lehet, mint a kötelességük?” Majd vette a kalapját és otthagyta Párizst. Az opera a bemutatón sikert aratott.
 
 
 
Verdi, korának akkora már egyik legjelentősebb és leghíresebb operaszerzője 1871-ben írta meg az Aidát, a Szuezi-csatorna megnyitására. Egy honfitársa, mivel azt hallotta, hogy az Aida kitűnő opera, felutazott Milánóba, s meghallgatta az operát, de nem nyerte el tetszését. Ennek levélben is hangot adott, s követelte, hogy Verdi térítse meg neki a vonatköltséget Milánóba s vissza, a belépőjegy árát és a vacsorát a pályaudvaron. Verdi vidám válaszlevelében visszaküldte a pénzt, kivéve a vacsora árát – „vacsorázni egyébként is kellett volna”.
 
 
 
Egész életében – saját bevallása szerint – megmaradt zenei munkásembernek. Országa, Itália megbecsülését élvezte. Ezt tanúsítja a Sir George Henschel baritonénekestől, a Bostoni Szimfonikusok alapító karmesterétől vett idézet is. „Verdi nagyon megtisztelt, amikor arra kért, küldjem el neki a dalokat, és esetleg néhány más szerzeményemet. A kérdésre, hogy milyen címre küldhetem őket, nagyon jellemzően válaszolt. Minden önteltség és nagyzolás nélkül ezt mondta: Elég, ha annyit ír: Maestro Verdi, Italia.”
 
 

Comments