Újévi vers 2017 – Szabó T. Anna: Újévi áriák


Szabó T. Anna: Újévi áriák

1.

Igen: a földön minden új év ünnep.
Hiába tudjuk, hogy ez sem lesz könnyebb.
Leválik rólunk minden régi év,
és megüljük az új év ünnepét.
Túl a gondokon, túl a könnyeken
kívánjuk mindig, hogy csak jobb legyen,
vágyjuk zenével, tánccal ülni meg,
sose kérdezzük: örülni minek.

Vigaszt ragyogtass! Röptess, szép zeném!
Ha földön nincs, van égben még remény!

Igen: a fényes zene vigasza
röptet innen a szférákba haza,
ezért kívánjuk égi szép zenével
azt, mit a földi tülekvés nem ér fel.
Erősen hisszük: mindig érdemes,
a cél nemes, a szó csak egy: szeress,
ez a kapu, a mennybe jutni át,
csak az győz, aki legyőzi magát.

Vigaszt ragyogtass! Röptess, szép zeném!
Ha földön nincs, van égben még remény!

Igen! Szeressetek! Mint muzsika,
fényeskedjék a szent harmónia,
és csengjen egybe szándék, értelem,
ne szorongasson a történelem,
új évben mégis próbáljuk meg újra,
nem kell vivát és nem kell halleluja,
csak ész, erő, meg lelkünkben a rend:
a tiszta hang mögé a tiszta csend.

Ragyogj muzsika, békénk, vigaszunk!
Él a remény – a zene: mi vagyunk!

2.

Felfelé élni tanít a zene,
magasra vágyik mind a muzsika,
és kupolája lesz, zengő tere,
és lesz sírása, születik szava,

fából, aranyból, kőből opera
emelkedik, hogy visszhangja legyen,
és kották, ruhák, hangszerek soka
viharzik át a földi tereken,

díszletet épít fel maga köré,
város és erdő nő a színpadon,
s ha felzeng, mindig egyre felfelé
kívánkozik, kit terhek súlya nyom,

kitárt lélekkel várja az erőt,
mely felfelé ránt és lecsupaszít,
és elhagyjuk a testet, az időt,
hangokká szűr és fénnyé alakít,

a dal madárrá s angyallá avat,
mert égi énünket szólítja meg,
elég pár fényes, édes pillanat,
és megnyílik az ég, mindenkinek.

3.

A testünk csak egy hordozórakéta:
lelkünk emeli, ki a semmibe,
oda, hol zeng tágas űri szféra.
Testen kívüli élmény a zene.

Hangszál és hangszer lánggal emeli
a lelket, túl a gravitáción,
az ember sebzett testét felviszi,
míg végre túljut minden stáción,

s az anyagon túl, túl a szavakon,
a fájdalmat és vágyat mind levetve,
végre leválik – szállhat szabadon
a hangtalanul zengő végtelenbe.

4.

Jön, jön a hang messziről,
megtart, ha a test kidől,
jön a fényes magasból,
átjár, mint harangszó,

jön a dallam, átragyog,
és vágy, és láz, és láng vagyok,
és forró, eleven zene.
Ez nem a vér vad üteme,

nem testé, földi hangszeré:
a fellegé, a csillagé,
nem bekerített önmagam:
vagyok a tág határtalan, 

szférák szerelme lüktet át,
a földtől eloldja magát –
a mindenség lélegzete:
zene, zene, zene, zene.

Előadta: Újhelyi Kinga színművész (2017. január 1., Operaház)

Fotó: Pályi Zsófia (Szabó T. Anna és Újhelyi Kinga)