Újévi vers 2018 – Kollár Árpád: Holtág. Újévi trió egy Kádár Béla képhez


Kollár Árpád: Holtág. Újévi trió egy Kádár Béla képhez

I. 

egy halott folyó medrében élünk. kertünkben hinta, madáretető, vékony nád kínozza
a lilára fagyott iszapot. a víz fölött sólymok, keményhúsú darvak repülnek el, de a hangjuk
még sokáig ott marad velünk, lebeg az égen, mint egy átszakadt nejlonzacskó,
amivel játszik a szél. 

meglebbenti, dagasztja, beteríti vele a tájat. megunja, elejti végleg.

házunk alig érinti a régi nyúlgátat, letérdel előtte. tetejéről beláthatsz a szobánkba.
nincs rajta ablak, nincs benne padló. műanyag csövek kanyarognak a vakolt falakon,
mint a halvány infúzió, amit egyetlen csepp vér is könnyen átfest.

éjszakánként nádifarkas jár át hozzánk a határon. a puha betonban hagyja lába nyomát,
szobáról szobára mindenkit betakargat, a lélegzete reggelre ráfagy a tükörre. 

sokan vagyunk itt. végre velünk van mindenki az ünnep ropogós csendjében.
akit magunkkal hoztunk, dobozokban, táguló szívekben,
pórusainkban. 

II.

láthatatlan vonót húz egy láthatatlan kéz azon a képen.
az ecset alig érinti a húrok helyét, a vászonra
lehel. karcolja, karistolja. ha közelebb hajolunk, látni a zenét a rossz fényben. 

ez a láthatatlan kéz vonszol magával minket is napról napra
végig az éven. sziksóban, homokban, laminált tereken, avarszagú nappalikban.
cibál, taszít, terel feléd nehéz függönyök, félkész díszletek
között. elhelyez, igazít.

így leszünk otthon mind ebben a félkész életben, egy végtelen ártér
véglegessé vált átmenetében. 

III.

mintha cinke csapódna a hárfa húrjai közé. vergődne az ezüstös, vergődne a véres,
kormos párhuzamok között. mintha kékcinke gabalyodna kislányunk hárfájának hálójába.
a kékcinkék, a kékcinkék gyűrűzéskor belecsípnek a kézbe, mielőtt a madarász
a levegőbe dobja őket.

belecsípnek kislányunk keményre pengetett ujjába.

mintha kékcinke vergődne. szobánkban sorra pattannak az érintetlen húrok.
mintha hallanánk a feszülő szárny, a törődő tollak, az üreges csontocskák zenéjét.
a finom izomkötegek kétségbeesett feszülését, a húsba vágó damil nyomán
a cseppnyi madárvért.

sorra pattannak el a húrok a mozdulatlan hárfán. 

emel egy kéz. csőrünk a füstszagú bőrbe mélyed, a könnyű test átfordul, hideg,
friss szél emel, emel a magasba. a holtág fölé.

Előadta: Kőrösi András színművész (2018. január 1., Erkel Színház)

Fotó: Nagy Attila (Kőrösi András és Kollár Árpád)