A nézőtéri nagycsillár története
|
A Magyar Királyi Operaház építése 1875. október 11-én kezdődött. Az építők már ezen a napon tudták, hogy minden beépítendő anyagot, berendezést és szakipari munkát csak hazai, a Magyar Királyság területén működő vállalkozótól rendelnek meg. |
 |
Az Operaház építésének első három évében elkészültek a kőművesmunkák, és a terveknek megfelelően a vízhálózat építése mellett már építik a gázhálózatot is. A közönségforgalmi területek márvány burkolatai alatt ma is az akkor beépített gázcsövekben haladnak a jelenleg működő elektromos vezetékek. 1879-ben az épület tető alá kerül. Ekkor még senki, de a tervező Ybl Miklós sem gondolt az elektromosság bevezetésére, és jövőbeli alkalmazására.
 |
1881-ben a bécsi Ringtheater egy Hoffmann meséi előadás alatt leégett. A tragédiában a nézők jelentős része meghalt. A katasztrófa hatására az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi működő színházának biztonsági előírásait felülvizsgálták. A vizsgálat rámutatott arra, hogy a monarchiában mindaddig nagyon keveset gondoltak a színházi biztonságra. Az épülő, vagy tervezés alatt álló színházakat az időközben sürgősen kidolgozott és kiadott szabályzatok alapján áttervezték, a működő színházakat pedig a lehetőségek figyelembevételével azonnal átalakították. Sok helyen csökkentették a nézőtér befogadóképességét, megszüntették az állóhelyeket, az ajtókat kifelé nyílóra és nagyobb áteresztő képességűre alakították át, tűzoltó vízhálózatokat létesítettek, a világítási eszközöket biztonságosabbra cserélték, a nézőtér és a színpad közé tűzálló vasfüggönyt telepítettek, és később elrendelték, hogy az előadások alatt mindig jelen legyen egy tűzoltó. |
Az épülő Operaház terveit is átvizsgálták, a terveken, és meglévő részeken módosításokat hajtottak végre. 1882-ben ennek hatására fogadták el Ybl Miklós javaslatát, amely alapján megvásárolták a bécsi Asphaleia társaság vízhidraulikával működtetett, tűzbiztos színpadgépészetét. A társaság biztonságot növelő javaslatai között szerepelt az elektromos világítás bevezetése is, de nagy vita után, a pénzszűke miatt végül is a gázvilágítás mellett döntöttek. Ennek következtében rendelték meg Mainzból a lehető legbiztonságosabb, gázzal működtetett, 30 mázsás, bronzból készült nagycsillárt. A csillár formatervét, arányait és díszítését Ybl Miklós tervezte. Az eredeti, teljes hazai kivitelezés elképzelésétől eltérően, a két említett megrendelést végül mégis külföldre küldték.
A Mainzban készült és 12.000 forintért vásárolt csillárt 1884 nyarán szerelték fel a nézőtér mennyezetének közepén található füstelvezető szellőzőkürtőbe, melyet két darab acél sodronykötél tart. Eredeti és mai állapotában is egy kézi csörlő segítségével engedik le a földszinti nézőtéri székekig. Ez a mozgathatóság teszi lehetővé a csillár karbantartását és tisztítását. A többször megcsodált kézi csörlő, működő ipartörténeti emlék. Az épület egyetlen eredeti szerkezete a csillárpadláson található, az eredeti helyén, a nézőtér tetőteréig nyúló falába van beépítve.
 |
|
A csillár leengedésekor először a csillárt rögzítő bilincseket kell feloldani a szellőzőkürtőben, majd a nagy tömeget a csörlő segítségével, 15 centiméterrel fel kell emelni ahhoz, hogy az emelés következtében a terhelést átvegye a csörlő két kötele a két tartó kötéltől. A két tartó kötélnek annyira kell fellazulnia, hogy azokat le lehessen emelni a tartó horgokról. A csillár leengedését ezután lehet elkezdeni. Váltott személyekkel 25 perc szükséges a csillár teljes leengedéséhez. Amíg teljesen leér, többször megfordul tengelye körül. A leérkezése után a stabilizáláshoz teljesen vissza kell forgatni annyira, hogy a csörlő kötelei függőlegesek legyenek, ne feszüljenek, majd kötelekkel a nézőtéri székekhez több helyen rögzíteni kell. Felemeléskor a munkafolyamat lépései fordított módon megegyeznek a leengedésével, de időszükséglete 50-55 perc. A felemelést nehezíti, hogy a csillár felfelé haladása közben nem fordulhat el a tengelye körül. Amennyiben menetközben ez bekövetkezne, akkor ismét le kellene engedni és a visszaforgatás után az emelést elölről kellene kezdeni. Nagy gyakorlat és egy 124 éve féltve őrzött egyszerű „trükk” teszi lehetővé a pontos megvalósítást.
Egykoron a hatalmas lámpatesten 500 gázláng égett, amelyeket elektromos indukciós módon gyújtottak meg, és légszesz elosztókon, csapokkal szabályozták a gáz mennyiségét. Az előadások alatt a „visszahúzott láng” teljes sötétséget nem tett lehetővé, így a nézők félhomályban ülve nézték az előadást. A csillár (mai pozíciójához képest) a nagy hősugárzása miatt 3 méterrel lejjebb lógott. A gáz tisztítását glicerines szűrővel oldották meg – az így kezelt gáz lángja kevesebb kormot bocsátott ki, és a nézőtér mennyezeti képe kevésbé piszkolódót. A képet 1984-ben restaurálták és tisztították, de a szélén meghagytak egy sötét kis téglalapot, hogy az mindig emlékeztessen az egykori gázvilágításra.
 |
 |
1895-ben bevezették az elektromos világítást. Az addigi lámpatesteket és csillárokat átszerelték, elektromos hálózatot építettek, hálózati berendezéseket telepítettek. A nézőtéri nagycsillár izzólámpa füzéreket és elektromos lámpatesteket kapott, az üvegburákat kicserélték. 1980-ig javításokat és átalakításokat csak az évtizedek alatt megváltozott feszültség miatt kezdeményeztek, de az 1980 és 1984 közötti rekonstrukció alatt a csillárt teljesen szétszerelték és felújították. A csillártestből kiszerelték a régi gázcsöveket, teljes súlya ezáltal kb. 9 mázsával csökkent.
A 21 mázsás csilláron jelenleg 220 db fényforrás működik (156 db 40W-os gömbizzó, 75 db 75W-os és 8 db 40W-os normál izzó, valamint a mennyezeti kép megvilágítására 8 db 500W-os halogén izzó), és teljes pompájában 14.160W teljesítménnyel világít.
2008. március 12.
Czeiner László
műszaki igazgató
 |
 |