Székely fonó

„Egy nép legjobban a népdalain keresztül ismerhető meg” – vallotta Kodály Zoltán, a magyar zene egyik legmeghatározóbb képviselője, akinek szívügye komponistaként, népdalgyűjtőként és zenepedagógusként egyaránt a magyar népzene iránti szeretet elültetése és egy értő közönség felnevelése volt. 

A Székely fonó Kodály törekvéseinek kvintesszenciája. Mikor az Operaház 1931-ben megrendelte a szerzőtől a mű egész estét változatát, Kodály nem operát akart írni – a magyar népdalt szerette volna újra felfedezni, és közvetíteni annak drámai, színpadi erejét.

Kodály anyai ágon lengyel származású volt. Rendhagyó módon éppen egy lengyel rendező, Michał Znaniecki szemén keresztül láthatjuk, hogyan érzékeli ezt az ízig-vérig magyar művet egy külföldi művész.

A Háziasszony ura haldoklik; az asszony és kislánya csakhamar árván maradnak. A gyászoló özvegy sajgó szívvel emlékszik vissza lánykorára, amikor megismerkedett jövendőbelijével. Hogy szomorú kislányát felvidítsa, elénekli neki a Kitrákotty-mesét. Miközben a temetésre készülődnek, a Háziasszony egyre a múltba réved vissza: felidézi, ahogy összeházasodtak kérőjével. Az esküvői ünnepség szép emlékét azonban hirtelen beárnyékolja a baljós Bolha megjelenése. A Háziasszony tovább emlékezik: kislányuk születését idézi fel. A temetést követően, gyászában megtörve szakad ki belőle a Rossz feleség balladája. Egyszerre mintha halott férjét látná újra maga előtt, de rá kell döbbennie: csupán káprázat volt. Keserűen fekszik ágyba, már a lányától sem fogad el se vigaszt, se ételt – szép lassan elemészti a bánat. Leánya csendben gyászolja. A Háziasszony és férje a mennyországban lelnek újra egymásra.