Balassa Sándor

Az ajtón kívül

opera

2017. május 14., vasárnap 15:00

Operaház – III. emeleti Cukrászda

Ajánló

Kreatív közösségi zenehallgatás

Balassa Sándor (1935-) legjelentékenyebb operájaként tartják számon az 1978. október 20-án a Magyar Állami Operaházban bemutatott Az ajtón kívül című művet. A tragikus sorsú Wolfgang Borchert drámája nyomán készült szövegkönyvet Fodor Géza esztéta jegyezte. A felvonások helyett öt tételre tagolt opera valahol Európában játszódik, háborús időkben. A főszereplő Beckmannról a komponista így írt: „…legfőbb tulajdonsága, hogy ember maradt, és felelősséget érez saját és mások tetteiért.” A kórus megsokszorozza Beckmann alakját, s így léttapasztalatát egyetemessé teszi. A nyugtalanító énekbeszéd, az apokaliptikus rettenet és a meghökkentő kuplé egyaránt megfér a kompakt remekműben.

Előadó: Mona Dániel

Részletek

Helyszín
Operaház – III. emeleti Cukrászda
Dátum
2017. május 14.
Kezdés ideje
15:00
Befejezés ideje
16:30

Cselekmény

Rommező csata után, valahol Európában.

I. tétel
Rövid, szuggesztív hangú zenekari bevezető után a kórus, a névtelen tömeg jajszava hallatszik. Megjelenik a Halál, mint temetkezési vállalkozó. Rendkívül elégedett.
"Úgy hullanak,
Mint ősszel a legyek
"
Kegyetlen ellentét: a szavakba sem önthető fájdalom s a banális szövegét hajtogató jóllakottság ütközése. Valaki a vízbe veti magát.
Belép az Isten, mint öregember. Siratja gyermekeit:
"Kipusztítják magukat,
S én nem tudok változtatni rajta már
."
Tehetetlenül és szomorúan törődik bele
"Te vagy az új isten, Halál"

II. tétel
A Lány a romok közt a parton egy aléltan fekvő férfire bukkan, aki vízbe akarta ölni magát, de a folyó kivetette. Nehéz életet verni belé; a férfi nem akar már egyebet, csak azt, hogy nyugodtan alhasson végre, és ne kelljen fáznia többé.
A Lány végül saját otthonába viszi a megmentett férfit. Az feloldódik lassan, és elmeséli keserű sorsát. Beckmann a neve. Katona volt, őrmester, most tért haza három év után, de a felesége már mással él, nem fogadta vissza őt. Kisfia a romok alatt lelte halálát.
"Egyéves volt éppen, S még nem is láttam,
De most már minden éjjel látom
."
Hasonló a Lány sorsa is: a párja katona, három éve eltűnt. Ő a magánytól szenved.
"Szólj, bármit beszélj!
Olyan szörnyű csend van a világban! Beszélj, beszélj! Akkor nem leszünk ilyen egyedül.
"
A részvét kölcsönös rokonszenvvé alakul bennük. Nagyszabású duettjük e ponton valóságos szerelmi kettősként szárnyal. Boldogságuk azonban rövid. Megjelenik a Lány párja, a Féllábú és nevén szólítja Beckmannt:
"Mit keresel itt, Az én holmimban, az én helyemen, Az asszonyomnál!?"
Beckmann felismeri bajtársát, akinek azt parancsolta a fronton, hogy "Tartson ki a posztján a végsőkig!" Lelkifurdalás kínozza.
"Élnem kell ott. Ahol van egy ember, Egy féllábú ember, aki miattam nyomorék?"
Kétségbeesetten rohan el a már-már megtalált otthonból, hogy visszaadja a ráruházott felelősséget.

III. tétel
Beckmann felkeresi volt parancsnokát, az Ezredest. Az - sértetlen polgári jólétében - semmire sem akar visszaemlékezni. Hiába idézi fel Beckmann azt a kísérteties éjszakát a harctéren:
"Odajött az állásunkba, és azt mondta:
"Beckmann őrmester, átadom magának a felelősséget Ezért a húsz emberért, felderítik az erdőt, lehetőleg foglyot is ejtenek."

Foglyot nem ejtettek, de tűzbe kerültek, és csak kilencen tértek vissza.
"És rajtam volt a felelősség! De most már nincs háború, Most már aludni akarok, visszaadom önnek a felelősséget..."
Elmondja rémálmát, amire mindig felriad. A rábízott és odaveszett tizenegy ember árnya nem hagyja nyugodni. Lázálmában előjönnek a megölt bajtársak és elözönlik a világot.
"Vérünk árad a földön. Jaj, halál, vérünk felcsap. Tud-e élni, ezredes úr kétezer éjszakai kísértettel?
Jaj, halál, egyetlen seb a világ! Jaj, halál! Egész világ vérzik!
"
Ez a megrázó erejű halálkórus az opera nagy drámai csúcspontja. A háború ártatlan áldozatainak sorsát mélyen átérző Beckmann kétszeresen szenved: áldozat ő maga is, és a lelkifurdalás is gyötri. Az Ezredest azonban nem indítja meg sem az elesett bajtársak árnyserege, sem az árván maradt asszonyok és gyermekek jajszava. Gondosan őrzött lelki vakságában-süketségében meg se látja, meg se hallja őket. Hiába kérdi Beckmann:
"Tud-e élni, ezredes úr kétezer éjszakai kísértettel?
Hogy érzi magát, mint gyilkos, ezredes úr?
"
Az ajtó nem nyílik meg előtte, felelősségétől nem szabadulhat. Kétségbeesve rohan el innen is.

IV. tétel
Beckmann italhoz jut. Leissza magát, hogy az életet elviselhe-tővé tegye. Keserű öngúnnyal, sanzonként énekli saját történetét. A Kabaréigazgató meghallgatja, vállonveregető jóindulattal biztatja is:
"Maga egész tehetséges fiatal barátom Felléphetne a kabarémban."
Ugyanakkor azonban ki is ábrándítja Beckmannt:
"Most nem olyan művészet kell nekünk, amely nyugtalanít, hanem olyan, ami felold, örömet ád. Az emberek ezt várják tőlünk. S a művész tegye csak azt, amit tőle elvárnak."
S amikor Beckmann a művészet igazságát kéri számon tőle, cinikusan felnevet:
"Mi köze a művészetnek az igazsághoz, Fiatal barátom? Az igazsággal nem sokra megyünk. Az igazsággal csak megutáltatja magát."
Hiába ajánlja fel a "nagy lehetőséget", Beckmann nem képes hazugságban élni. Így ez az ajtó is bezárul előtte.

V. tétel
Az utolsó tétel színhelye, hangulata rímel az elsőére. A mindenhonnan kitaszított, kirekesztett Beckmannt a kihalt utcákon, a rommezőn át ismét a folyó felé hajtja kétségbeesése. Amikor az öngyilkossá vált Féllábú árnya is őt vádolja, kétségbeesetten tör ki:
"Gyilkos vagyok én, Akit megöltek."
Már csak a halált kívánja. Az meg is jelenik, és kinyitja előtte a végső ajtót. Az egyetlent, ami befogadja őt.
A mű a kórus megrendült énekével zárul.