Don Pasquale

Bevezetés

A Don Pasquale szakadatlan lendülettel áramló remekmű, vérbeli opera buffa, melyben a legkülönfélébb érzelmek és hangulatok peregnek szinte filmszerű gyorsasággal akár egyetlen jeleneten belül is. Az operában legalább nyolc-tíz népszerű szám van: ezek közül Ernesto szerenádja („Com’e gentil”) meg Don Pasquale és Malatesta hadarókettőse („Cheti, cheti immantinente”) tűnik a legelnyűhetetlenebbnek. Donizetti két vígoperájának időtlenségét (a Szerelmi bájitalét és a Don Pasqualéét) szükségtelen bizonygatni. Nyilvánvaló frissességük és variabilitásuk (lényegében nincs stabil történelmi meghatározottságuk, inkább időtlen lelkialkat-térképek) túlélésre predesztinálja őket. Ráadásul talán nem túlzás azt állítani, hogy e művekben Donizetti modern színházat működtet a tragikus fennköltséget megcélzó súlyos operáihoz viszonyítva, melyek némelyike ma már inkább afféle zenés történelmi panoptikumnak hat ahhoz a közvetlen tárgykezeléshez képest, amit itt tapasztalhatunk.

Csehy Zoltán (Opera138)

A rendező gondolatai

Donizetti figurái tulajdonképpen rólunk szólnak, mindegyikkel tudunk azonosulni. Ahogy öregszik az ember, egyre inkább felismeri azokat a hasonló szituációkat és érzéseket, amelyeket Don Pasquale maga is megél. Itt ugyanis nem a Molière-féle fösvény típusáról beszélünk, hanem egy bogaras agglegényről. A másik igazán szerethető jelenség a műben a szolgák viszonya az úri társasághoz: ők ugyanis görbe tükröt tartanak gazdáik elé. Nézőként mi is belekerülünk ebbe a tükörbe, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már magunkat nézegetjük benne! Az opera egy tehetséges, gyakorlatias, eszes és bátor nőt ábrázol, aki a képességeit, a bajait, a nőiességét több irányban tudja kihasználni: saját eszközeivel vág vissza Don Pasqualénak. Amikor végül a kórus benyújtja a számlát a gazdának, remekül szórakozunk, mert látjuk, milyen jól sikerült Norina mesterkedése, hiszen a legérzékenyebb pontján támadta Don Pasqualét, de mégsem akarja halálosan megsebesíteni. Azért is szerethető olyannyira ez a darab, mert nem bárgyú banalitással, hanem remek vígjátéki fordulatokkal éri el, hogy életünk mindennapos vágya teljesüljön: győzzön a szerelem.

Donizetti másik elévülhetetlen érdeme, hogy remekül jellemzi a szereplőket. Tűpontos rajzot ad róluk, és a konfliktusokban is csodálatosan ütközteti őket. Mindezen dolgok együttállása folytán remekmű a Don Pasquale. A szerelmes hőstenor mindig probléma az operákban. Tulajdonképpen mit lehet szeretni rajtuk, amikor mondjuk a bariton sokkal érdekesebb náluk? Ernesto tele van önsajnálattal. Míg Norina rögtön a megoldáson töri a fejét, szerelme azonnal elmenne egy vidéki helyre sajnáltatni magát. Az is csodálatos ebben a darabban, hogy tökéletesen életszerű. Minden kezdeti ellenszenvünk ellenére, őszinte kétségbeesése és a lassan kialakuló öniróniája miatt megszeretjük Don Pasqualét. Azért zseniális Donizetti, mert mesteri módon úgy épít fel egy antagonistát, hogy menet közben megkedveljük. Rájövünk ugyanis, hogy neki is vannak mély érzései, és megsajnáljuk. A szenvedő emberrel különben is mindig sokkal jobban lehet azonosulni. Férfi- és női világ éles elválása nem a férfi-nő ellentétére, hanem a képzeletünk és az élet ellentétére utal. A magányos Don Pasquale a képzeletében alkot egy nőt. Vágyaiból építi fel a számára érzékelhető valóságot. Ebbe érkezik meg az élet, Norina személyében. Ha „maira” lenne rendezve az opera, akkor Don Pasquale egy társkereső portálon kutatna fel valakit, majd betoppanna az „élő nő”. Mintha a mű arra hívná fel a figyelmet, hogy: „Hölgyeim és uraim! Ne tessék félni, az élet sokkal érdekesebb, színesebb, mint a virtuális valóság!”

Káel Csaba

A díszlettervező gondolatai

A színpadi tér egy perspektivikus sakktábla, amin bonyolult játszma zajlik. Jelzésértékűen van benne egy férfi- és egy női tér, René Magritte és Salvador Dalí képi világát idézve. Don Pasquale tárgyai túlzóan nagy méretben vannak a színen. Egy agglegény világa ez, ahol már nem jut hely a nőnek, ám a vágyfantázia jeleként mégis nők vannak a falra festve. Ez a felnagyított világ abszurditása és szürrealitása miatt fogott meg minket. Az idősödő agglegény, Don Pasquale nem akarja ráhagyni a vagyonát saját unokaöccsére, inkább ő akar még élni. Elveszi Norinát, aki a házasságkötés után azonnal kimutatja a foga fehérjét, elkezdi szórni a pénzt, hogy Don Pasquale kiszerezzen a házasság intézményéből. Pedig akár mindenki örülhetne annak, hogy az idősödő nagybácsi végre boldog! Fontos kérdés volt az, hogyan vihetünk úgy erotikát az előadásba, hogy az ne váljon túlzóvá vagy közönségessé. Norina ruhája telt idomú ruha, a kanapé kebel formájú, a lámpabúra igazi szoknya. Norina ellenállhatatlanul frivol hölgy, aki azonnal betölti az agglegény életét. Tervezőként mindig az a kérdés, a képi világban mindez miként mutatható meg. A próbafolyamat során igazi közös nyelvet találtunk a rendezővel, a jelmeztervezővel és a játékmesterrel. Amikor a jelmez és a díszlet szimbiózisban léteznek, az számomra a legjobb alkotói munka eredménye. A ruha kicsit díszlet, a díszlet pedig a dramaturgia részévé válik. Nekem ez a színházeszményem.

Szendrényi Éva