Ókovács Szilveszter beszámolója - 1. rész.
Japánba utazni kellemes. Sokadszorra is, pláne ha az embert rövid memóriával áldja meg a sors. Akkor elfelejti az érkezéskor tapasztalható sorokat az emigrációs tiszt pultjánál, az olvashatatlanul apró betűkkel, következetlen struktúrájú kérdésekkel zsúfolt űrlapokat, az ujjak beszkennelését, a kötelező fotókészítést. Ráadásul idén a vámos is résen volt, és miután kiderült, hogy egy entertainment-engedély papírja mégis nálam van (korábban már a migráns főnök is kereste rajtam, én viszont nem tudtam, hogy nálam van, tehát vétlen letagadtam, ő mégis tovább engedett), annyira szétszedte a holmimat, hogy az átadni kivitt Oláh Gusztáv- és Gela Lajos-emlékplakettekről is alaposan megfaggatott, az egyetlen palack ajándék fehérbort pedig elvitték röntgenezni, mert szerintük valószínűleg nem bor volt benne… Hogy most írni tudok, ez azt illusztrálja, hogy de mégis – viszont két órával a gép földet érése után tudtam távozni a reptérről.
A társulat ekkorra már magas fordulaton pörög, hisz az egész őrület június 2-án indult. Sokan a zenekarból már a hó eleji BFTZ-koncertturnén is részt vettek, de maholnap a Sevillai-sorozat is véget ér, és átlapolással, Kocsár Balázs tegnapi és mai próbáival indul a Figaro. Tegnap a magyar nagykövet kellemes fogadást rendezett, elvégre nem minden nap jár erre összesen csaknem kétszáz magyar: talán otthon sem árt tudni a döntéshozóknak, hogy míg egy prózai előadás vagy operett harmadannyi emberrel is működőképes, az operaprodukciók még ilyen létszámmal is szűkösek. Manninger doktor, a legendás egészségügyi láda fővédnöke is statisztál, a zenekar-kórus minimál létszámon, de pompás akusztikájú helyeken játszik, és itt ez elég is. Nagy öröm, hogy a Transzszibériai Expressz összes viszontagsága dacára ideért a május 12-én feladott Figaro jelmez és díszlet – így viszont elmarad az a szellemi izgalom, amelyet a Figarónak a Sevillai díszletben-jelmezben történő előadása jelenthetett volna. (Ugye, mindenki érti: a Rossini által később megzenésített Beaumarchais-sztori első részének kulisszáiban lemehetett volna a Mozart által korábban adaptált Beaumarchais sztori második része… kellőképp kutyultan hangzik, de érdekes. Ödön von Horváth a harmadik részt is elkészítette, amelyben a Grófnénak Cherubinótól gyermeke születik: lehet, hogy pár év múlva egy új Beaumarchais-trilógiát kellene bemutatnunk odahaza?)
Rost Andrea és Botos Vera brácsa szólamvezető születésnapjait megünnepeltük, Vághelyiné Szóka Ágnes, egyetlen, ám annál karakánabb ügyelőnőnk a Gela-plakettet, a mindig készséges, tehetséges Sáfár Orsolya az Oláh-plakettet vette át a bizonyos fogadáson, Dénes István pedig ez alkalomra komponált egy pentaton zongoravariációt, amely a japán himnuszt fonta össze – mélybe nyúló gyökérzetet sejtetve – az Elindultam szép hazámbúl kezdetű régi-régi népdalunkkal, mégpedig Kodály stílusában.
Ma már új nap virradt, fontos nap, de hogy miért, azt csak később árulhatom el. Annyi viszont biztos, hogy a híres Shinkanzennel suhanunk Morioka irányába, a vonat sebes és áramvonalas, és az énekkari kolléga három napja elhagyott hasitasija pénzestül meglett, de wifi az nincs a delfinorrú szerkezeten. Most mégis fontosabb, hogy mi rajta vagyunk, meg az ügyön: a kilencedik japán turnénk fut, a 142-ik előadás, bőven 200 ezres nézőszám felett!
Folyt. köv.