Ókovács Szilveszter beszámolója a japán turnéról - 3. rész
Ez a kis írás már a taxiban születik, a nekem - itthoni feladatok által - rendelt idő lejárt, jövök haza, a csapat pedig tovább áll a dermesztő nevű Hirosimába.
Hát, megvoltak a híres Bunka-Kaikan előadásai: ebben a 2.300 férőhelyes teremben három, csaknem teltházas előadást csinált a Magyar Állami Operaház! Tokió büszkesége ez a hely: külön színház- és külön koncertterme van, tehát afféle Müpa, csak a méretek sokkal nagyobbak. Hiába negyvenéves az épület, az akusztika hihetetlen! A nézőkkel együtt is szárnyalnak a hangok, mégsincs direkt visszhang: az Operaházénál legalább hat méterrel szélesebb színpadhoz legyező alaprajzú nézőtér kapcsolódik, a natúr betonfalakon fa intarziák törik meg a hanghullámokat (ez alapvetően fontos a kiegyenlített hangzás miatt), számos nagy erkély hajlik a hatalmas zsöllye fölé.
Kevesebb szó esett a Sevillairól: első itteni előadásunk a háromból pedig épp Rossini népszerű operája. Ezúttal Daniela Barcellona, neves olasz énekesnő tűnik fel a címszerepben: figurában-életkorban, vokális korhatár szerint is túl van már Rosinán, ugyanakkor - s ebben az ügyesen idomuló magyar társulat is "ludas" - a végére megszerzi a hitelt. Dolgozik érte, nagyszerűen kolorál, ordító siker a vége. Ugyanakkor hadd lelkesedjek Balga Gabrielláért is: a pályája elején tartó énekesnő mintaszerűen hozta más esték Rosináit odakint, ha még készülnének a világban szólólemezek, sürgősen fel kellene venni vele egy virtuóz belcanto áriaműsort. Szüle Tamást már méltattam, Bartolóként is ugyanazon erényeket birtokolja, hozzá képest szerényebb a magyar basszushiány miatt kénytelenségből vitt Josef Benci teljesítménye, akinek pedig jó humora van. Sokat emlegetjük önkritikus mondását, amely szerint pályájának egy csúcsa, hogy Chigasakiban coverolhatta Bartolót (aznap Tamás énekelt)... Palerdi András és Gábor Géza, a két Basilio már ugyancsak helyet kapott az előző írásban, viszont Haja Zsolt kitűnő, kiforrott Figaróját hadd húzzam alá. Klein Ottokár és Megyesi Zoltán tudna arról mesélni, hogy kétszáz év távolából sem könnyebb a sztratoszférába felrakott, nyaktörőre cifrázott tenorszerepet énekelni: hál' Isten, félreérthetetlen közönségsikerrel veszik az akadályokat. Bazsinka Zsuzsa és Bakonyi Anikó is kiváló Berta-áriát produkál (és persze, a Figaróban is hozzák a Marcellina figuráját), ahogy Fiorello és az őrtiszt szerepében Kiss András és Bakó Antal is fontos-pontos színt jelent.
Karmesterünk, Dénes István (mindegyik Sevillait ő dirigálta, Kocsár Balázs a Figarókra érkezett) a csembaló mellől igazán mindent megtesz, néha elkalandozó magyar is ő, aki Európában ezt nyilván nem tehetné meg, itt viszont még éppen bájos, ahogy seccóival cserfesen kommentálja a történéseket, időnként nemcsak magából a Rossini-műből, de a zeneirodalom későbbi szerzőitől is bele-beleszőve reminiszcenciákat. Nem állítom, hogy ezzel az énekesek dolgát könnyíti, mert a száraz, szokott akkordokhoz képest, mondjuk, a Tosca egyik motívuma közben nehezebb a hangot megtalálni, ugyanakkor visszahozza annak a kornak érzetét, amikor a játékos ki nem bírta volna, hogy ne játékos legyen. Ha Mozartra gondolunk, s arra, miként verte át a színpadon szerencsétlenkedő Schikanedert a csengettyűszólam variálásával, már meg is érkeztünk Dénes István saját világába...
A zenekar az inspiráló termekben nagyon magas színvonalon áll helyt, erre is utaltam tán. De az utolsó kép hadd legyen a műszaké. Miközben Kobajasi ügynökkel körvonalaztuk a 2017-es őszi Denevér-turné tervét, minden reggel és minden éjjel, na és persze a köztes órákban is talpon Kun Vilmos színpadmester és csapata, Both Andrásék ismeretlen, vagy kiismerhetetlen lámpaparkokból (néha teljesen leharcolt technikával találkoznak!) sikerrel állítják ki az esti előadásokat, és minden jelmez, paróka, smink, kellék is a helyén, miközben mosni kell, kikészíteni, feladni, gyorsöltözni, vége nincs a ládázásnak...
Amikor a horgolt ülésbetétű, épp csak nippeket nem rejtő kocsi kigurul velem (és persze, a fehér cérnakesztyűt viselő sofőr hölggyel) a szállóból, még látom, ahogy a műszakos kollégák több bőrönd holmival a mosoda felé indulnak. Mások kirándulni mentek, mert szünnap volt a mai. Még egy hét van hátra a magyar operakultúra hírvivéséből, és a mókuskerékből jó érzés úgy kiszállni, hogy rátermett kollégák vagy 120-an működtetik tovább, hivatásérzetből, operaszeretetből. Pedig nagyon nehéz ennyit távol lenni, mélyen megértem az itthon maradtak türelmetlenségét: csakhát olyan műfaj a mienk, amelyben néha el kell menni ahhoz a hosszú útra, hogy megmérhessük magunkat.
Viszlát, fiúk és lányok - és viszlát Japán a 10. túrán, messzi két és fél év múlva...