Az emberi lélek természete
Karamazov testvérek – Boris Eifman koreográfiája az Operaházban
A New York Times napjaink legsikeresebb orosz koreográfusként tartja számon Boris Eifmant, ami nem túlzás. A Magyar Nemzeti Balett jelentős lépést tett a repertoárépítésében: az elmúlt hétvégén mutatta be Eifman 1995-ös koreográfiáját, a Karamazov testvéreket.
Moszkvában 1991-ben alapította az International Dance Association a táncművészet Oscarjaként számon tartott elismerést, a Prix Benois de la Danse-t. Adíjat keveseknek ítélik oda: Maurice Béjart, Carolyn Carson, William Forsythe, Jirí Kylián, Jean-Christophe Maillot, Roland Petit, vagy Angelin Preljocaj lett e díjjal kitüntetve. Az alkotókban közös, hogy a klasszikus balett eszköztárát minőségileg újították meg, ma is láthatók egész estés darabjaik a világ jelentősebb táncszínpadain. A díjat 2006-ban kapta meg a szentpétervári balettszínház alapítója, Boris Eifman. Ha nem is ismerjük munkásságát – Magyarországon eddig nem játszották koreográfiáit −, művészete e tény alapján könnyebben elhelyezhető a táncpalettán. Előnyben az esseni, a berlini és a bécsi közönség.
Eifman több mint negyven koreográfiát készített, repertoárján találhatók gyermekmesék és rockbalettek, tragédiák és komédiák, bibliai példázatok és pszichológiai drámák. Pszichoanalitikus érdeklődése több, Európában ünnepelt művében is különös hangsúlyt kapott. Ezek közé tartozik a hétvégén az Operaházban bemutatott Karamazov testvérek is.
Dosztojevszkij remekműve természetesen nem adható vissza teljességében a színpadon, ezt hiba volna számon kérni, és erre Eifman kísérletet sem tesz. Az apa és gyermekei egymáshoz fűződő ambivalens kötődéseinek feltérképezésére tesz próbát, ezt szolgálja egyfajta „ürügyként” az apagyilkosság, amelyet a koreográfus az első felvonás végére helyez. Az „ürügy” látványos: mozgalmas tömegjelenet, egy asztal mint borulékony vérpad. A gyilkossággal vádolt Dimitrij elfogása – mintegy tíz kötéllel feszítik a térbe – szintén hangsúlyos, de ekkor már túl vagyunk számos „nagyjelenet”, olykor kissé hatásvadász epizódon.
Az érzelmek irracionálisak, kaotikusak – Eifman ezt bravúros kettősök, hármasok, négyesek kombinálásával, dinamikus tömegjelenetekkel ábrázolja. A hatást fokozza az új teatralitás jegyében elterjedt több színházi eszköz: a filmszerűséget fokozó fénydizájn, a megmászható fémdíszlet. A darab mozgásanyaga a klasszikus balett elemeire alapoz, merít a kortárs tánctechnikákból, olykor akrobatikus ügyességet követel meg a táncosoktól, s nem ritkák a férfiemelések sem. A jelenetek olyannyira dinamikusak és intenzívek, hogy a táncosoknak egy pillanat sem marad üresjáratra.
A második felvonás álomszerű képeket mutat be, más hangulatú. Kevésbé a látványra, inkább a táncra koncentrál, egységesebb. A börtönhelyzet középpontba állítja Dosztojevszkij szabadság-paradoxonját, az ideák ütköznek az emberi gyarlósággal. Itt az előadás közelebb kerül Dosztojevszkij szellemiségéhez.
Az első szereposztás hat főszereplője – Csonka Roland, Apáti Bence, Medvecz József, Kozmér Alexandra, Keveházi Krisztina és Komarov Alekszandr – kifogástalan. Dicséret illeti a fegyelmezetten táncoló kart, a pontos zenekart is.
Tölgyesi Gábor
Magyar Nemzet
Karamazov testvérek – balett két felvonásban.
Magyar Állami Operaház.
2009. november 7.
Nők tánca a holdfényben
Tizenhét balerina megjelenése a színpadon már önmagában is hatást tud kelteni. George Balanchine koreográfiáját jól táncolva a lenyűgöző látványnál is többet adhat. Az elmúlt hét végén a Balanchine-est premierjét tartották az Operaházban.
Mintegy négy évtizede mutatták be először a szimfonikus balettek mesterének, az Európát és Amerikát meghódító George Balanchine koreográfiáit az Operaház balettművészei. Előtte csak A macska járt magyar színpadon, Balanchine egyik korai műve, 1927-ben, a Gyagilev együttes vendégszereplésekor. Csajkovszkij Szerenádja 1967 óta visszatérő mű az Operaházban, és Bach Concerto Baroccójával együtt még Balanchine korábbi, a New York City Ballet 1948-as alapítása előtti korszakából való. A hét végén bemutatott, Gershwin 17 songjára készült balett, a Who Cares? (Kit érdekel?) minden szempontból az újdonság varázsát hordozza magában. Még akkor is, ha ez a koreográfia 1970-ben készült.
Nem mintha a harmincas években vagy utóbb készült darabok között lényegi különbség volna: a grúz származású koreográfus mindig és mindenhol a szépség abszolutizálásán, a zene megtestesítésén fáradozott, és sikerrel lehelt új életet a klasszikus balettbe. Koreográfiái igazak és őszinték – nyilatkoztak lelkesülten egykor Mister B. balerinái –, Balanchine munkásságát költőiség és zeneiség hatja át. A „szovjet szökevény” muzikalitását egyébként otthonról, polgári családjából hozhatta: zeneszerző édesapját egykor a „grúz Glinkaként” tartották számon.
Tizenhét balerina megjelenése a színpadon már önmagában is hatásos – az Operaház hét végi premierjének mindkét estéjén taps fogadta Csajkovszkij Szerenádjának nyitóképét. A látványnál is többet adtak a táncosok: valódi táncot, több kiugró teljesítménnyel. A leginkább nőkre komponált koreográfia látványában a klasszikus fehér balettek földöntúliságát sugallta, Csajkovszkij romantikus muzsikája dinamikusabb táncfantáziában fogalmazódott újra, egy-egy táncosnőnek is külön feladatokat adva. Szimfonikus balett: ahol maga a tiszta tánc áll a középpontban, megírt történet nélkül. Ám ha az est mottóját – A női lélek táncban – továbbgondoljuk, Csajkovszkij Szerenádját a női lélek sokféle rezdüléseinek megfogalmazásaként is értelmezhetjük. Balanchine magyarázata mindenesetre frappánsabb: nők táncolnak a holdfényben.
A Concerto Barocco Bach d-moll hegedűre íródott kettősversenyére készült: itt a klasszikus muzsika statikusabb koreográfiával párosul, a mozdulatokra koncentrál, az érzelmeknek kevés teret hagyva. Bár kevesebb táncos van a színpadon – a fehér gyakorlóruha is puritánabb –, itt is érvényes az, ami korábban: látszólag könnyű, ám mégis összetett megoldásokkal törekszik Balanchine az összhatás elérésére, s ha egy ilyen darabban egyvalaki hibázik, akkor az egész látvány sérül.
Balanchine technikája a precíz, feszes orosz iskolához képest kötetlenebb, nőiesebb, s bár a klaszszikus alapokra építkezik, a felsőtestnek mégis több szabadságot hagy. Ezt igen látványosan mutatta meg a Who Cares?, s láthatólag (hallhatólag) mind a zenekar, mind a tánctársulat önfeledten szereti ezt a darabot. A show-kat idéző látványosság nemcsak szórakoztató, hanem nehéz mű is, szinte végig „spiccelve” a dzsesszt pedig nem kis teljesítményt követel meg a táncosoktól. Ez a koreográfia hozott igazán „vért” az estébe, érdekes lehet a hosszabb változata is.
Az estéken több kimagasló alakítást láthattunk. Volf Katalin színpadi jelenléte mindig lélegzetelállító, Popova Aleszja elegáns és tökéletes, Kozmér Alexandra tánca magával ragadja a nézőt. Boros Ildikó, Pazár Krisztina, Pap Adrienn és Radinya Dace is kiváló volt. Mégis, csak egy legény volt a vidéken: Szakács Attila.
Tölgyesi Gábor
Magyar Nemzet
Balanchine-est. Három egyfelvonásos balett
Magyar Állami Operaház
2009. március 7., 8.
Magyar Állami Operaház
Vég nélküli balettmese
A bajadér bíztató lépés a magyar klasszikus táncművészet életében
A Magyar Nemzeti Balett a klasszikus balettirodalom egyik legnehezebb koreográfiáját, A bajadért mutatta be. A társulat életében az előadás előrelépést jelent, és csak remélhető, hogy ez a darab minél tovább műsoron marad.
Popova Aleszja elegánsan, őszintén oldotta meg feladatát, tánca magával ragadta a nézőt, a második szereposztás bajadérja, Kozmér Alexandra pedig egyenesen tündököl, rendkívüli érzelemgazdagságot vitt szerepébe…Gamzatti szerepében meglepetést okozott az Operaház színpadára visszatérő Tsygankova Anna. Eddig is kiemelkedő szólista volt, most azonban rendkívüli érettségről és magabiztosságról tett tanúbizonyságot…
Tölgyesi Gábor
Magyar Nemzet
Minkus-Petipa-Muchamedov: A bajadérMagyar Állami Operaház
2008. november 27.
Volf Katalin, a színpad örökifjú Júliája
Volf Katalin Kossuth-díjas balett- táncosnő 25 éves operaházi tagságát ünnepelték az Andrássy úti palotában. A művésznő, mint pályája elején, a Rómeó és Júlia női főszerepét adta.
Volf Katalinnem járta végig a szokásos szamárlétrát. Nem kellett a karban táncolva sóvárognia, hogy eljöjjön a nagy kiugrási lehetőség. A Balettintézet után egy évig még kiváló mesterektől tanult Moszkvában, és amikor hazaérkezett, kapásból megkapta a Hamupipőke címszerepét. Seregi László ekkor készült emberpróbáló vállalkozásának, a Shakespeare-trilógiájának első darabja, a Rómeó és Júlia koreografálására. Később a róla szóló könyvben úgy nyilatkozott, hogy nem kívánta az ügyeletes prímabalerinát sminkkel levakolni, és kipingálni tizennégy évesnek. Látta Volf Katalint Csipkerózsikaként, és ez végképp meggyőzte arról, hogy vele képzeli el Júliát. Tomboló, a szó szoros értelmében világraszóló siker lett belőle.
Akik akkoriban megnéztük a produkciót, és általában ahhoz szoktunk, hogy fellépnek a tündöklő szólisták meg az arctalan kar, csak bámulhattunk, hogy miközben Seregi színpadra eresztette szinte a teljes balett-társulatot, elbíbelődött azzal, hogy a legkurtább szerephez jutó statisztának is egyéni karaktere legyen. Igazi reneszánsz, nyüzsgő, telivér életet teremtett a deszkákon, az egész együttest alaposan megmozgatva. És persze erőteljesen terhelve a szólistákat is, akik rocksztárok által is megirigyelhető sikert arattak.
Köztük Volf Katalin, aki hamvas volt és kívánatos, egyszerre tudott gyereklány lenni, és a tragikus események hatására hirtelen felnőni.
Volf Katalin azonban nemcsak táncos, hanem kiváló színésznő is. Azonkívül, hogy megőrizte teste ruganyosságát, képes eljátszani, amit kell. A színészi fiatalság nem életkor kérdése – Tolnay Klári nyolcvanon fölül is lángolóan szerelmes tudott lenni a színpadon, az Ők tudják, mi a szerelem című Hubay Miklós-darabban, de kedves bulvár vígjátékocskákban is. Rökk Marika a Marcia grófnőben nyolcvanhoz közelítve is hiteles primadonna volt. Ahogy hiteles Júlia – alig több mint feleennyi idősen – Volf Katalin. A darab elején lábával kalimpáló, csupa nevetés gyerkőc, az előadás végére sokat tapasztalt, érett nő. Hibátlanul végigjátssza a fejlődés ívét. Sajnos hiányzik mellőle a nemrég elhunyt ifj. Nagy Zoltán, akivel gyakran táncolta ezt a szerepet. De egy következő korosztályból Bajári Levente is állja mellette a sarat. Az előző generációból pedig Szakály György és Pongor Ildikó mint Capulet és Capuletné szolgálják az előadást.
Az idős korosztályból Nagy Zoltán mint Verona hercege jelenik meg, aki nem léphet már a fiával egy színpadra, de továbbra is helytáll. Az operaház legjobb baletthagyományai őrződtek meg ebben a produkcióban.
Sajnos megközelítően ilyen jót sem láthattunk az elmúlt időszakban.
Bóta Gábor
Magyar Hírlap
Prokofjev: Rómeó és Júlia
Magyar Állami Operaház
Koreográfus-rendező: Seregi László
Volf Katalin operaházi tagságának 25 éves jubileuma
2008. 05. 13.