Az Opera újévi koncertjén Nagypál Szabolcs teológus köszöntötte az Erkel Színház közönségét.
Teremtés és újjászületés
(Újévi köszöntő)
Nagy szeretettel köszöntjük az egybegyűlteket a húszas éveknek a legelső napján, a Keresztény Évadba illeszkedő operaházi alkalmunkon.
Engedjék meg, hogy római katolikus teológusként néhány gondolatot most megosszak Önökkel a teremtés, a természet, a keresztény kultúra és az újjászületés kérdéskörében.
I. Creatio
Először is, a Jóisten a semmiből teremt. Nem egy előző világkorszakból, és nem is Önmagából. A semmiből.
A Szentírás első mondatában szereplő „teremtette” ige pontosan erre utal: a héberben egyedül Istennel kapcsolatban használhatjuk e szót.
Isten nemcsak valamit teremt a semmiből, hanem ezáltal egyszersmind a dolgoknak a létezését is megteremti.
Isten tehát nem csupán „létezik”, mint egyik dolog a többi között, hanem Ő Maga a Lét – hívja föl a figyelmünket Aquinói (Szent) Tamás.
A Jóisten (ahogyan e magyar neve is mutatja) egyáltalán nem közömbös az Általa teremtett világ iránt, hanem összefonódik vele: a szeretetével – ami a leglényege – létre hívja, de létben is tartja a dolgokat.
Isten nem kívülről figyeli meg tehát a világot, hanem belébocsátkozik, együtt rezdül vele, a gondviselésével állandóan menti, ami menthető.
A világunknak ez az Istenhez csatlakozása, Istenbe kapcsoltsága nagyon jó hír, egyenesen örömhír azoknak, akiknek van füle a hallásra.
II. Natura
A természetes teológia (a keresztény teológia egyik ága) azt tanítja, hogy Isten – a teremtett világnak és az embernek a létéből és a lényegéből – a természetes emberi értelem használatával, a teremtmények szemlélésével megismerhető.
Nézd a kolibri másodpercenként hatvan szárnycsapását, csodáld a csattogó ultra-hangokkal társainak üzenő delfint, bámuld a méltóságával minden tekintetet magára vonó macskát, ahogy átvonul a szobán: az élőlények hangversenye Istenről énekel.
A világegyetem, az ásványok, a növények és az állatok világa, amelybe az ember végsőként beléhelyeződik, már önmagában a kijelentése, kinyilatkoztatása annak (legalább is a megsejtés szintjén), hogy minduntalan milyen ajándékokkal vesz is körül bennünket a Jóisten.
A természetes teológia e hangsúlya az emberi történelem e kulcsfontosságú korszakában, a XXI. században, nemcsak ámulatra késztet, hanem fölborzolja bennünk a felelősségvállalást is: szemmel láthatóan, a teremtés nemcsak környezetként vesz körül, övez bennünket, hanem a védelmünkre is szorul.
III. Cultura
Mi, emberek, nem a semmiből teremtünk, hanem a kultúrából alkotunk. A „kultúra” szó művelést jelent: először is, a föld megművelését; azután pedig, a szellem, az elme, a szív és a lélek műveltségét.
A Földünkön található különböző kultúrák, civilizációk magja mindig egy vallás. A mi kultúránké (ahogy a jelenlegi nyolc civilizációból is legalább háromé) az egyistenhívő zsidó-keresztény valláscsalád – amely most talán újra a fokozott gondoskodásunkat kívánja.
A civilizációnk magjához fordulunk akkor is, amikor most az Operaház Keresztény Évada – amelynek a második félévét köszöntjük – a kereszténység és a zenekultúra összefüggéseit ünnepli.
Az egyes művészeti ágak között a zene mintha a maga anyagtalanságával a legközvetlenebbül mutatna a teremtett világnak a szellemi eredetére: vagyis arra, hogy Isten puszta akarata az egyetlen egy oka annak, hogy bármi is létezik a semmi helyett a nagy-világban.
IV. Religio
A vallásnak – és így a kereszténységnek is – a lényege nem a hittételeknek az összessége, hanem mindenekelőtt Istennek a megvallása, amely által az ember mintegy újraköti a kapcsolatát az istenivel (a religio szó eredetileg ugyanis pontosan ezt jelenti: újrakötés).
Az ember Istennek a képmására lett megteremtve. Van, akinek másokban, a többi emberben, a felebarátaiban nehezebb az Isten képmását föllelnie; és van olyan is közöttünk, akinek pont önmagában nehéz erre ráismernie, amikor magára gondol vagy amint a tükörbe néz.
Az istenképmásiság – sok más egyéb mellett – azt is jelenti, hogy Isten a teremtőtársainak hív meg bennünket: különféle anyagi, lelki és szellemi műveknek a megalkotására sarkall, ideértve a saját életünknek a művét is.
A vallás tanúságtétel arról, hogy a teremtésben, a természetben, a kultúrában és a lelkiségben az ember fölismerte Istent, meglátta a maga istenképmásiságát, és e rátalálásban újjászületett.
A vallásos ember ugyanis az őt érlelő hatalmas hagyományban nemcsak, hogy gyökeret ver, hanem virágot bont és gyümölcsöt is érlel: azáltal vesz részt a teremtés művének a kibontakoztatásában, hogy az Istennel folytatott párbeszédében napról napra újjászületik.
A teremtményiség élményének az átélését, és az újjászületésnek a messze hangzó örömét kívánjuk most szívből mindnyájuknak. Áldott új esztendőt!
Fotó: Rákossy Péter