Csehy Zoltán: Négy évszak, négy ária
I. (Tél.)
Egy behavazott országból jöttem,
ahol bérc is van a hó alatt,
a nem létező fák eresztékeiben kering a nedv,
a szobakonyhás odúkban
baglyok, s bennük tetvek alszanak:
nekem elhiheted.
Az ábécéskönyvben olvasatlan
betűk, körülöttem a nagyok
operásdit játszanak: itt Trisztán,
ott Izolda, a máglyán ki mindenki hal!
Van, aki vérzik is, más csak kacag,
és a partitúrába lőnek,
persze, hogy a szívemhez kaptam én is!
És előadás után, jaj, akkora a hiány,
szinte darabos a csönd,
tűnődgetsz igazán igézőn, igazon, igazin.
Szinte hallani,
ahogy Tosca vérében pezseg a vitamin!
II. (Tavasz.)
Hetek óta javítom a jambikus liftet.
A visszahívásnak bár lenne módja,
képlete, versformája, aknája!
Még csak gyökeret virágzik a rózsa.
Ahogy zsigerekben jön-megy az ihlet,
ahogy a szél kivágja végre
az eleven ház sebére forrasztott ajtót,
úgy higgad le nyomban a véred,
s issza föl árnyát a nem létező szirom.
Nyújtózz csak ki bennünk, árnyék,
állj ellent a termékenységnek,
mielőtt az is rád fenekedne.
Magas az év háza,
s csak a legkegyetlenebb évszak
visz föl az emeletre.
III. (Nyár.)
A hárfa árnyéka megosztja a teret.
A húrok közt számtalan ujj helye.
Nem időzhet sokáig semelyik,
ahogy bennünk sem a napozó szavak,
egy elképzelt, királyi térben
az árnyék félelme halad
egy ideális, nagyobb terű meztelenség felé.
Túl sokat kísérleteznek velünk,
a dallam elegáns, íves, hanyatló.
De ez már szinte a biztonság.
Szilánkokra törött csönd
alatt a túlhevült padló.
IV. (Ősz.)
Hónapunk annyi van, hogy sok.
Egy év egy Schönberg-reihe.
Az utószülött napraforgók
halálra ítélt regimentje.
Még süt a nap, a zenekar hangol,
de csak a húr csillogása látszik,
és a látványt hallod meg a hangból,
ahogy lószőrben a ló vágtázik.
A csaholó száj akusztikája
ahogy majd az ételt visszhangozza,
megrág az évszak, és kiköp, hátha
a csontot valaki visszahozza.
Előadta: Varga Gabriella színművész (2015. január 1., Operaház)
Fotó: Nagy Attila (Varga Gabriella és Csehy László)