Fra Diavolo, rablóopera két részben

Bevezetés

Amikor a Fra Diavolót bemutatták, Auber távolról sem volt már ismeretlen szerző. Az 1813-ban, a Feydeau Színházban bemutatott Le séjour militaire című operáját tekinthetjük hivatalos debütálásának. Ám az általános elismerést csak a Leicester, avagy a Kenilworth-kastély 1823-as bemutatója hozta meg számára, illetve a Kőműves és lakatos két évvel később. De egyik sem volt fogható A portici néma 1828-as diadalútjához, ami a 19. század végéig a francia operajátszás egy pillérévé vált, ami egyúttal jelentős mérföldkő a zenés színház történetében is, hiszen olyan szerzők számára taposta ki az utat, mint Rossini, Halévy és Meyerbeer. Hamarosan azonban Auber maga mögött hagyta a nagy formátumú, látványos és érzelmekkel teli műveket, és visszatért kedvenc műfajához, a vígoperához, amelynek elvárásait ő maga segített megalkotni, és amelyhez 1871-ben bekövetkezett halálához hű is maradt.

1829-ben bemutatta A menyasszonyt, egy évvel később pedig a Fra Diavolót, ami immár nyolcadik közös munkája volt Eugène Scribe-bel, együttműködésük végül rekord számú művet eredményezett – harmincnyolcat! Az igazi Fra Diavolo, vagyis Michele Pezza kevésbé volt jószívű bandita, inkább a nápolyi seregek könyörtelen ellensége. Szolgálataiért Bourbon Ferdinánd hercegi rangot adományozott neki, azután viszont Hugo ezredes (később tábornok) – Victor atyja! – seregei elfogták, és minden teketória nélkül felkötötték. Vajon róla mintázta Scribe és Auber a főhőst? Minden bizonnyal, de csak szőrmentén. Társulatukban ugyanis nem volt helye vérszomjas tragédiának és történelmi drámának, az emberek a jókedvű szórakozásért jöttek ide. Scribe Diavolo testvére, aki minden, csak nem gonosztevő, mindössze szórakoztatni kíván. Mindent összegezve az alaphelyzet nem túl eredeti, és mindenféle kipróbált színházi trükköt bevet: álruha, személycsere, félreértések, félrevezető megjelenések. Scribe azonban tehetséges, és tökéletesen műveli mesterségét. Tudja, miként vesse be folyamatosan az eszközeit, hogy fenntartsa a nézők érdeklődését, miközben egymásba szövi a cselekményszálakat, csak hogy a végén játszi könnyedségnek tűnő módon oldja fel őket.

Hatalmas siker volt, és hamarosan a feldolgozások sem maradtak el. Közülük a leghíresebb évekig bűvölte el a német és olasz közönséget – még akkor is a Fra Diavolót játszották, amikor Franciaországban már feledésbe merült. Maga Auber sem volt az ellen, aki a saját művét akár többször is átdolgozta. Sőt, saját műveiből is kölcsönzött elemeket: 1832-es Titok című, sikeres darabjából származik Zerlina kavatinája, ami kissé paradox módon a szerep sikerszáma lett. Ha friss szemmel nézzük a kottát, és félretesszük a gyakran banálisnak beállított auberi hangszerelésről alkotott nézeteket, rájövünk, hogy a hangszerelés nagyon is kidolgozott. Mint ahogyan az sem igaz, hogy a melódiái kérészéletűek, miközben volt érzéke a motívumokhoz – azokhoz, amiket a nézők akkor is dudorásznak, amikor hazamennek a színházból – és a ritmushoz. Azt is érdemes lenne kutatni, Rossini géniusza milyen hatással volt rá. Ám a divat másképp alakult, és nem foglalkozott a vígopera műfajával egy olyan korban, amikor oly sok fiatal előadóművész próbálta ki magát benne.

Michel Parouty
®EMI Music France

Eugène Scribe és a francia színház

Míg semmi szokatlanul mulatságos nincs a Fra Diavolóban, a jelenet, amelyben Zerlina, a fogadós lánya lefekvéshez készülődve boldogan énekel, nem tudván, hogy két bandita rejtőzött el a szobájában, nagyon eredeti; az angol úr és felesége szórakoztató butasága pedig sok vidám perc forrása. A valódi Fra Diavolóval szemben az opera hőse nem kegyetlen, ádáz gazember, hanem tisztességes útonálló és úri betyár, úriemberhez méltó viselkedéssel. Vajon mivel érdemelte ki Scribe saját korában a librettisták között az első helyet? Biztosan nem a költői tehetségével. Nem, Scribe nem volt költő, legalábbis nem a szó szoros értelmében, az Auberrel való munka pedig korántsem volt olyan szokványos, mint Quinault és Lully sikeres együttműködése. A költészet az operában nélkülözhető. Quinault valóban igazi poéta volt, mégsem emiatt volt felbecsülhetetlen haszna Lully számára, hanem mert nagyon is jól tudta, mi egy szövegíró feladata. Íróként lehet valaki a középszernél is rosszabb, közben pedig sikereket érhet el ebben a nehéz műfajban, ha megvannak azok a tulajdonságai, amelyeket ritkán lehet egyetlen emberben felfedezni. Scribe-re azonban mindezen tulajdonságok maximálisan érvényesültek. Először is képesnek kell lenni elképzelni a zenei helyzeteket, amelyek nem feltétlenül drámai helyzetek. Sarcey úgy nevezte ezeket: les scènes à faire, vagyis olyan jelenetek, amelyeknek benne kell lenniük, és amelyeket a költészet nem tud elégségesen kifejezni, csupán a zene. Scribe librettói hemzsegnek az ilyesfajta részektől, és részben emiatt lett egyik-másik mestermű.

Neil Cole Arvin

A rendező gondolatai

Mozgalmas, látványos operáról van szó, amit mindig is szerettem, nem véletlen, hogy ötödször rendezem 70 éves pályafutásom alatt: először a Gördülő Opera keretében, aztán az Erkel Színházban, amit Genova és a Színművészeti Főiskola követett. Ez a mostani az ötödik Fra Diavolo-rendezésem az Eiffel Műhelyházban, ahol a remek OPERA-i szereplők mellett zeneakadémiai tanítványaim is játszanak, ami nagy öröm.

Fontos tudni a műről, hogy több változata létezik. A játékhagyomány is háromféle befejezést ismer, én magam is három különböző befejezéssel vittem már színre. A darabbal kapcsolatos másik alapvetés, hogy mindenképpen komédiáról van szó, amely igényli a sok humoros pillanat kijátszását. Igaz, tartalmaz komolyabb, súlyosabb momentumokat is. Aztán hogy hova kerül a hangsúly, az felfogástól és kortól függ. Azonban mindig kidomborítható a benne rejtőző aktualitás – mindenféle modern jelmezt nélkülözve is. Nálam most egy nem távoli, elképzelt múltban játszódik a darab. Igaz, van egy kerete, amely napjaink világába helyezi az eseményeket.

A Fra Diavolo zenéje igen fülbemászó és szerethető, sokan egyenesen operettként fogják fel. Ám annál biztosan komolyabb műről van szó, amit a nehéz énekelt szólamok alátámasztanak. Talán kevesen tudják, hogy Hollywoodban 1933-ban még film is készült az opera nyomán, vagyis a dallamok felhasználásával, amely annyira komolyan vette a mű végletesen komikus jellegét, hogy a két banditát maga Stan és Pan színészpárosa alakította.

Én alapvetően a magyar nyelvű operajátszás híve vagyok, különösen, ha prózai megszólalások is vannak benne, ha jól énekelhető, és a nézők számára is szerethető úgy. A komoly bel canto operákban például nincs nagy jelentősége a szövegnek, így azt jobb eredetiben énekelni. De egy drámai mű esetében, mint a Carmenben – az igazi dráma magyarul énekelve tud megtörténni. A franciát kevesen értik, és problémás az énekesek számára a kiejtés szempontjából. Biztos vagyok benne, hogy a Fra Diavolo itthon inkább magyarul lesz hiteles.

A francia „opéra comique” műfajának megfelelően prózai részek is elhangoznak, a mostani előadásban a prózai párbeszédekben is fellelhető némi változás. Az eredetiben is vannak prózai megszólalások, ahogyan a daljátékokban, mint A varázsfuvolában is. Mivel ez egy romantikus vígopera, több szabadságot ad az előadásnak, és érdemes áldozni az „eredetiségből” a szabad és vidám játékmód oltárán. Nézetem szerint még a remekművek is két táborra oszlanak: eszerint van olyan színház, ahol a közönség partnerként van jelen. És van olyan, a 19. század óta, ahol a közönség csak meglesi a színpadi eseményeket. A Bohéméletet vagy például Csehovot nem lehet a közönséget bevonva színre vinni. A Fra Diavolo vagy akár Shakespeare esetében azonban a nézőkkel állandó kapcsolatot lehet – sőt kötelező létesíteni. A szereplők itt valóban a nézőknek is kitárulkoznak.

A Fra Diavolo valamiféle Don Giovanni-történet, csak éppen vígopera. A magát márkinak kiadó címszereplő ennek megfelelően egy vonzó, sármos, zseniális gazember, aki tehetséges, mindig csábításra kész, és azt sikerrel is teszi. Hogy mi lesz a sorsa, azaz végül elfogják vagy megszökik, az megint csak értelmezés kérdése – ami az én verziómat illeti, maradjon meglepetés egyelőre! Becsüljük és csodáljuk ezt a márkit. Az más kérdés, hogy szeretjük-e. Így valóban nagy kérdés, hogy miként értelmezhető a vége – ezt azonban minden nézőnek a saját maga számára kell eldöntenie!

Szinetár Miklós