Lammermoori Lucia

Bevezetés

Lammermoori Lucia Walter Scott-i gyökerű története a vadromantika vérbeli példája, az operaszínpadra is hamar eljutott: Donizetti monumentális operája már a negyedik ebben a sorban. Korszakos jelentőségű darabról van szó, a romantikus opera egyik ősmodelljéről, melyben többek közt Giuseppe Verdi művészete is gyökerezik. Artisztikus, helyenként valóban agyondekorált bravúrdarab: a koloratúra mesterműve, hiszen eleve az énekeskultusz nagy korszakában született, s valóban sokat hoz ki az emberi hang érzéki csodájából, a maga stílusában Bellini mellett a legtöbbet. A dráma komótosan bontakozik, mielőtt felpörög: a mű felütése inkább csak koncertszerűen elbeszél, mint megjelenít. Már csak ezért is igaz, hogy nagyszerű hangok és technikás énekesek nélkül ez a dráma azonnal értelmét veszti vagy dohosodni kezd. Az őrülési jelenet („Spargi d’amaro pianto”) fantasztikus erejének is elsősorban a nagyszerű hang a titka. Lucia megőrülése operai etalon: se Bellini Elvirája, se Thomas Ophéliája, se Meyerbeer Dinorah-ja, se Bernstein remek Kunigundája nem múlja felül. A második felvonás hatosa méltán örök favorit („Chi mi frena in tal momento”): itt viszont a drámai együttállás sokirányú, mégis egybefutó labirintus-rendszere gyönyörködtet. A zene felülről egésznek látja ezt az útvesztőt, a szereplők pedig belülről annyit érzékelnek belőle, amennyit sorsuk és helyzetük megenged.

Csey Zoltán (Opera138)

Önmenekítő téboly

„Rajongó férfi és idegbeteg nő / korcs nemzedéket szül, ez nem helyes pár” – állapítja meg a madáchi falanszter tudósa, s mintha Donizetti és librettistája, a Walter Scott nyomdokán haladó Cammarano is ezt az ítéletet előlegezné meg tragikus kimenetelű történetével, melybe énekesi jutalomjátéknak és próbatétnek egyaránt beillő szólamokat illesztett az akkor már – Bellini közeli halálát követően – épp egyeduralkodói helyzetben lévő komponista. A megelőlegezés szava egyebekben is indokoltnak tetszik, hiszen az első felvonásban mindjárt két olyan mozzanat is akad, amely egészen direkt módon sejteti meg velünk a szomorú végkifejletet. Hiszen elbeszélés révén rögtön az opera legelején megtudjuk, hogy nemrég egy vad bika rontott Luciára (ebből az életveszedelemből mentette ki őt leendő szerelmese, Edgar), majd kevéssel utóbb a címszereplő előadásából pedig az derül ki, hogy a lány egyik ősanyját a saját férje gyilkolta meg féltékenységből.

Ez egy ilyen család, ez egy ilyen világ tehát: Luciára erőszak, féltékenység, s egyáltalán – a fenyegető végzet leselkedik. Innen, ebből a jószerint eleve vesztes helyzetből szól hozzánk az a koloratúrásan csilingelő szólam, amely ilyesformán nem (illetve nem csak) puszta virtuóz hangtornászat. Mert ha a bel cantót és az életet egyaránt értő, jelentős szoprán akad a címszerepre, azonmód félreismerhetetlenné válik, hogy mindaz, amit és ahogyan Lucia énekel, az a kiválás vágyáról, reményéről és kudarcáról, az önmenekítő tébolyról, s végül az én széthullásáról szól. Ilyen Luciák (például és kiválólag Ágay Karola, Szűcs Márta és Kolonits Klára személyében) az OPERA jelenében, távolabbi és közeli múltjában is előfordultak, így e részben panaszra igazán nem lehet okunk. Még ha mindeközben bánhatjuk is, hogy Donizetti e dalműve itthon örökkön húzásokkal megy, s hogy talán sohase fogjuk megtudni, pontosan mi is történhet a 3. felvonás során „a Farkas-szikla omladozó tornyában”.

László Ferenc (Opera138)

A rendező gondolatai

Leginkább az a kérdés, hogy észrevesszük-e, ha már megőrültünk? Hogyan működik az a prés, amiben vagyunk; az egymásnak ellentmondó elvek és prioritási rendszerek hogyan egyeztethetők össze az ember lelkében. Ebben a történetben egy politikával átszőtt egzisztenciális kérdés kerül szembe egy határhelyzettel, ami a szerelem. Általában ez az érdekes a színpadi művekben: mi történik az ösztön irányította érzésekkel? Mit okoz az elfojtásuk vagy éppen azok megélése? Ma talán ritkább, hogy egzisztenciális okok szólnak bele a párválasztásba, de a társadalmi elvárásoknak meg kell felelni. Legalábbis nagy a nyomás. Lucia esetében jól meghatározható, honnan jön a kényszerítő erő. Három irányból is beszorítva érzi magát. Ott a vallás – a katolikus-protestáns ellentét –, a testvéri szeretet és családi kötődés, valamint a szerelem. Raimondo, Enrico és Edgardo: a három férfi, aki Lucia életét irányítja. Ez a hármas koordináta rendszer, amelyben mozognia kell. Ennek kibontását segíti, hogy a hagyományosan húzott Raimondo-Lucia kettős visszakerült ebbe az előadásba. Választ egy irányt, és látszólag épp az a dimenzió tűnik el, amerre elindult.

Nem először találkozom a bel cantóval, de most volt először az az érzésem, hogy a komoly pszichológiai struktúra alá van rendelve egy másfajta dinamikának. Sokszor az az érzése az embernek, hogy a helyzetet elsodorja a dallam, vagy mintha másfajta szempont kerülne előtérbe a karakterfestés helyett. De utóbb kiderül, hogy ha elég mélyre ásunk, és megtaláljuk a lényeget, akkor mind a kettő jelen van, párhuzamosan tud működni a zenei hagyomány és a színházi értelmezés. Másfajta, szimmetrikusabb, harmonikusabb világképet fest, hiszen maguk a dallamok sokkal kevésbé mutatnak torz képet az emberről, mint amilyen torz embereket sejtet maga a történet. Ez érdekes élmény. Teljesen más zenét képzelnénk mindehhez a mai zenei ízlésünkkel. Ami az áriák, együttesek felépítését illeti, azt gondolom, hogy ami zeneileg megállja a helyét, arra lehet találni létező színpadi szituációt. Ebben hiszek. A zene jelenléte önmagában feltételez egy történetet, bármi is legyen az. Nagy kihívás mindent felfejteni, de például a zenei visszatérésekről sem azt gondolom, hogy „kétszer tovább tart kell énekelni”, hanem motiváció rejlik mögötte. Ha nem így nézzük, akkor félő, hogy már az első elhangzáskor sem gondoltunk semmit. Fejlődnie kell. Mindez jó színpadi lehetőség.

Lucia dönteni szeretne a saját életéről. Annál izgalmasabbá válik az, hogy hogyan törik meg, és az első lépés elég hamar bekövetkezik. Már az első jelenetében Edgardóval kényszerhelyzetbe sodródik. Az, hogy a bimbózó szerelmi kapcsolatban a férfi hirtelen összecsap vele magával, megrázza. Pedig már Lucia első színrelépésekor láthatjuk, hogy nagy erő van benne, erős lázadás és felszabadulási vágy. Képes egy komoly kompromisszumot megkötni – hogy nem fogja a férfit látni egy ideig –, mert hisz a szerelmében. Nagyon nagy dinamikája van annak a jelenetnek. Felváltja az önálló, szuverén ént a közös én. Ezért érdekes a feminizmus felvetése, mert egy önálló gondolkodóval történik meg az, hogy feltétel nélkül elveszti magát egy másik ember szerelméért/szerelmében, és aztán kiderül erről az ideális dologról, hogy nincs. Legalábbis elhitetik vele. Az, amit feláldoz, és amiért új alapokra helyezi a nagyon erős szuverenitását, hitelességét veszti, és ezzel Lucia teljesen elveszti a talajt a lába alól. A pszichológiában létezik ez a fogalom: meg nem történtté tevés. Ezt sokszor megtesszük az életünkben olyan dolgokkal, amikre nem akarunk gondolni vagy emlékezni. De időről időre figyelmeztetnek minket, hogy azért az létezik, és jó esetben reflektálni is képesek vagyunk rá, hogy el akartuk felejteni. Érdekes dolog a pszichózis és az őrület közti különbség. A pszichózis, úgy tudom, tud ideiglenesen tartani, azaz még vissza lehet térni belőle a valóságba, de mivel ebben a történetben konstanssá válik az őrület, ez azt sejteti, hogy egy folyamatot látunk: a neurózistól hogyan jutunk el a patológiás állapotig.

Szabó Máté

Donizetti és a melodramma kora

A francia forradalom, majd a napóleoni éra bukása után nagyon megváltozott az operaházak helyzete. A színházi impresszáriók fontos szerephez jutottak, ezzel új, kereskedelmi színezetet öltött a zenés színház. A zeneszerző ebben a közegben nem tehetett mást, mint hogy alapanyagot szolgáltatott a leggyümölcsözőbb színházi működéshez. Az itáliai szerzők életét tehát meghatározta a „termelés”. Ilyen körülmények között csak a legnagyobbak tudtak igazán maradandót alkotni. Gaetano Donizettit gyermekkorától élénk intelligencia jellemezte. Jó megfigyelő volt, törekedett az egyszerűségre, és tapasztalatai tanulságát gyorsan magáévá tette. És bár a kor előrehaladtával életében lassan a szomorúság és a magány, valamint a megromló egészség vette át a hatalmat, a koncentrált történetvezetés és világhírű íráskönnyedsége a legvégsőkig megmaradt.

Donizetti alig huszonöt éves munkássága alatt hetvenhárom opera került ki a tolla alól, és az, hogy a szigorú kritika, illetve a közönség szeretete csak néhány művet tartott színpadon a változó nézői igények és a zenés színház később újra megváltozott társadalmi szerepe miatt, egyáltalán nem kisebbíti a szerző zsenialitását. Épp elég a máig leggyakrabban játszott Lammermoori Lucia, a Szerelmi bájital és a Don Pasquale ahhoz, hogy megmutassa Donizetti helyét és értékét a 19. századi olasz operában, és a világ zeneművészetében. 1835. május és szeptember közé tehető a Lammermoori Lucia komponálásának ideje. Meditatívabb szellemű mű, mint amit addig megszokhattak a vígopera-szerzőnek elkönyvelt komponistától a kortársak. Úgy tűnik, egy időre elmúlt a nevettető szándék, sok jel utal rá, hogy változások történtek a szerző életében. Bellini halála megrázta, és több alkalommal rejtélyes rosszullétek és migrénrohamok törtek rá. A Lammermoori komponálása közben furcsa lázak gyötrik. Még rejtőzködve, de ott lappang benne a betegség, amely felerősíti melankóliáját, és ezek az érzések végül Lucia megszólalásaiban jutnak kifejezésre. A mű Lucia figurája köré épül, akinek nőiségét melankolikus zenei frázisokba burkolja. Személyisége a dallamformálásból kel életre, attól, ahogy szavai zenei hangokba öltöztetve költészettel telnek meg. Az, ahogy Lucia figurája a fájdalomból az őrületbe menekül, a világ operairodalmának egyik legmeghatóbb emberábrázolása. Donizetti olyan magasságokat ér el, amely a költők sajátja, akik magukban hordják a dal képességét, mellyel fel tudják fedni az emberi lélek mélységét. A dallamot vezérlő gondolat irányítja és mozdítja tovább a helyzetek drámai történéseit.

1835. szeptember 26-án mutatták be a művet a nápolyi San Carlo Színházban, és hatalmas sikert aratott. Donizetti megállapodott, anyagi helyzete biztossá vált, tanított, folyamatosan megrendeléseket kapott, de 1836–37 tragikus események sorát hozta. Gyors egymásutánban elvesztette szüleit, felesége, Virginia kétszer is elvetélt, majd következő terhessége végén a gyermek halva született. Nem sokkal később Virginia maga is megbetegedett, és elvitte a skarlát. Nem meglepő, hogy Donizetti munkaterápiával próbálta magát túltenni a fájdalmon. Bő tíz évvel később, túl a Don Pasquale mindent elsöprő sikerén, mellyel Donizetti végérvényesen beírta magát az olasz vígopera nagykönyvébe, 1845–46 idején elhatalmasodott rajta a betegség, idegrendszere összeomlott. Memóriája ködössé vált, erőt vett rajta a melankólia. Egy ideig egy Párizs közeli elmegyógyintézetben kezelték, majd visszautaztatták szeretett Bergamójába, ahol Scotti báróék kastélyában, a maestrónak kijáró gondoskodásban töltötte hátralevő életét. Az operairodalom egyik legmegkapóbb őrülési jelenetének szerzője ép eszétől megfosztva tengette napjait egy kastélyban: mindez nem is áll olyan távol a lammermoori történettől.

Orbán Eszter