Máté-passió
Részletek
Ajánló
„Isten ments! Úgy érzem magam, mintha opera-előadáson ülnék!” – a korabeli feljegyzések szerint ezekkel a szavakkal kommentálta egy idős lipcsei polgárasszony a legelső ízben valószínűleg 1727 nagypéntekén megszólaltatott Máté-passiót. A közönség persze a legkevésbé sem osztja a konzervatív ízlésű hölgy hajdani elutasító ítéletét, sőt Johann Sebastian Bach második passióját, Isten ártatlan bárányának monumentális szenvedéstörténetét valóban teljes drámaiságában – ha úgy tetszik – operaiságában érzi és éli át a mindenkori hallgató. A két kórusra és két zenekarra komponált mű a barokk kori megszólaltatások után a Felix Mendelssohn-Bartholdy által vezényelt, 1829-es előadással kelt új életre, és a 19. század folyamán a zeneirodalom legszentebb remekműveinek sorába emelkedett. A Bach-kutatás és a régizenei mozgalom az elmúlt évtizedekben még közelebb vitt minket a Máté-passióhoz, és csodálatunk csak gyarapodott e közelebbi megismerés révén. Az OPERA – Magyarországon először – a mendelssohni átiratot szólaltatta meg 2013 nagyhetén, s teszi ezt azóta is, ugyancsak formabontó módon vizuális élményt is ígérve, M. Tóth Géza Oscar-díjra jelölt animációs rendező elképzelései szerint.
Az oratórium eredeti kiadója: Bärenreiter Verlag / Urtext Edition - Bärenreiter Praha s.r.o.
Korhatár
Előadások
Bemutató: 2013. március 28.
Média
Kritikai visszhang
"Nem túlzás kijelenteni, hogy a közönség egy igazi kuriózum részese lett."
Gusztin Rudolf, Playliszt
Koncertkalauz
Bevezetés
A Magyar Állami Operaház 2013-ban mutatta be Johann Sebastian Bach monumentális nagypénteki oratóriumát, a Máté-passiót Felix Mendelssohn-Bartholdy átiratában, M. Tóth Géza különleges színre vitelében. A kereszténység korai időszaka, azaz körülbelül a IV. század óta Jézus szenvedéstörténetének előadása önálló egységet alkot az egyházzene történetében. A XII. század óta pedig találkozhatunk olyan tendenciával, amely ezt a passiótörténetet dramatizálja, vagyis ekkortól nem egyetlen pap énekelte a szöveget, hanem más-más személy szólaltatta meg az Evangélistát, Krisztust és a mellékszereplőket. A passió műfaja számos formában megjelent az évszázadok során, mire elérte „bachi” formáját, amely a XVIII. században, a protestáns német környezetben kristályosodott ki. A passió-oratórium az Evangélista megszólalásain kívül már alig támaszkodik az evangéliumi szövegre: a kórusok, áriák, recitativók és népénekek, vagyis korálok szövegét költők írják meg.
A műről
Bach Máté-passiója Máté evangéliuma 26. és 27. fejezetének Luther Márton-féle fordításán alapszik. Az evangéliumi történetet egyházi népénekek (passió-korálok) és egy Bach-kortárs költő, Christian Friedrich Henrici, költői nevén Picander megzenésített versei egészítik ki. A mű 1727 nagypéntekén, április 11-én csendült fel először a lipcsei Tamás-templomban a zeneszerző vezényletével. Két kórus szerepel benne, a szólistákkal együtt mindkettő 12-12 énekesből állt; a bevezető kórus koráldallamát külön 3 fiúénekes szólaltatta meg. A kettéosztott zenekar szólamait pedig mindössze 34 hangszeres művész játszotta. Összesen tehát mintegy 60 előadó alkotta a bemutató gárdáját, és ez volt a legnagyobb létszámú együttes, amely Bachnak valaha is rendelkezésére állt egyházi mű megszólaltatásához. A későbbi korokban nem volt ritka az az eset, amikor akár 150-200 fővel adták elő a darabot.
A Máté-passió koncepciójának egyik leglényegesebb vonása az előadói apparátus kettéosztása. Zenei szempontból ez az eljárás Bach számára rengeteg lehetőséget nyújtott az ellenpontos szerkesztés sokrétűbbé tételére. A szellemi koncepció azonban talán még jelentősebb: a kettéosztott énekkar nemcsak zeneileg, hanem eszmeileg is felelget egymásnak. A kettős kórusokban az egyik félkórus általában a passiótörténet kortárs szemlélőit eleveníti meg, míg a másik félkórus a mai hívők közbeszólásait, kommentárjait tolmácsolja. Fontos alkotórészt képeznek a Máté-passió korálbetétjei. Központi helyet foglal el ezek között az „O Haupt voll Blut und Wunden” („Ó fő, vérző sebekkel”) koráldallama, mely a passió folyamán ötször fordul elő, szinte mindig változó harmonizálással. Bach azonban nemcsak a kifejezett korálbetétekben, hanem a nyitókórusban, sőt az egyik tenor áriára felelgető kórusanyagban is alkalmaz koráldallamot.
Bach életében a Máté-passiót több alkalommal is előadták, ám halála után a mű feledésbe merült egészen 1829-ig. Ekkor egy majdnem felére rövidített változatban a mindössze húszéves Felix Mendelssohn-Bartholdy újra megszólaltatta a darabot. A Bach halála utáni első, berlini előadást néhány héttel később Frankfurt am Mainban követte a második, ugyancsak Mendelssohn átdolgozásában és vezényletével. Ezzel megkezdődött Bach műveinek reneszánsza – sőt az a szemléletváltás, mely az addig szinte kizárólag a kortárs zene iránt érdeklődő emberek figyelmét a korábbi korszakok muzsikája felé fordította. A Máté-passióból Mendelssohn készített egy másik átiratot is. Ennek a bemutatójára 1841-ben, Lipcsében került sor.
M. Tóth Géza rendezésében szólalt meg először a Máté-passió a Magyar Állami Operaházban 2013-ban, ami egyben a mű Mendelssohn-féle átiratának magyarországi bemutatóját is jelentette. A produkció a Mendelssohn-átiratok közül a későbbi, 1841-es, lipcsei változatot veszi alapul. Bach eredeti művéhez képest ez az átirat mintegy órányival rövidebb, és több helyen más hangszerelést alkalmaz, mint az eredeti. Mendelssohn főleg áriákat és korálokat hagyott el, de a húzásnak az egyik szereplő, Pilátus felesége is „áldozatul esett”. A drámaibb, monumentálisabb részek aránya megnőtt a műben, ezáltal a koncertközönség számára könnyebben befogadhatóvá vált. A dramaturgiai, helyenként teológiai megfontolások mellett Mendelssohnt praktikus szempontok is vezették. Elhagyta vagy újrahangszerelte ugyanis azokat a részeket, amelyekben a mű eredetileg számára nem hozzáférhető, XVIII. századi hangszereket írt elő, például viola da gambát vagy oboa da cacciát. A secco recitativókat kísérő continuo-csoportot az eredeti orgona basszusalap helyett Mendelssohn egy kétgordonkás-nagybőgős együttesben fogalmazta újra.
A produkcióról
A Máté-passió témáját, vagyis Jézus szenvedéstörténetét az elmúlt, közel kétezer évben a bibliai történetek közül talán a legtöbbször és a legváltozatosabb formában jelenítették meg. M. Tóth Géza az evangéliumi történet Bach-feldolgozását úgy viszi színre, hogy bár a történet felidézhető lenne néhány, mindenki által jól ismert motívum képi ábrázolásával, mint például a kenyér megtörése, Júdás csókja, a kereszt vállra vétele vagy éppen Pilátus kézmosása, a konkrét cselekményszálakat még stilizált formában sem jeleníti meg a színpadon, és semmiféle – a keresztény ikonográfiai hagyományokat követő – képi illusztrációt nem alkalmaz.
Ennek oka, hogy az oratórium színpadi értelmezése elsődlegesen nem a cselekményre, hanem az elhangzó zene mellett a szövegre, annak írott alakjára koncentrál. Ezért a színpadkép fontos része az előadókon kívül a vetített, szövegalapú mozgókép mint vizuális elem, mely a hangzó szöveggel folyamatos szinkronban jelenik meg. A szöveg vetített képként, animált tipográfiaként való láttatása lehetőséget kínál arra, hogy a cselekmény felidézésén túl a mű mélyebb zenei és tartalmi összefüggéseire is rámutasson. Ennek a koncepciónak a fő okát a mű keletkezési körülményeivel indokolja a rendező: a darab eredendő szerepét és az első előadásának módját Bach protestantizmusa és még inkább a Máté-passiónak a protestáns egyházzenében betöltött kivételes szerepe határozza meg. Így olyan előadás jött létre, amelyben az Operaház gazdagon díszített tereiben helyet foglaló komolyzenei koncertközönség egyúttal az evangéliumi szövegeket hallgató, olvasó és értelmező közösséggé, gyülekezetté válik.
Szerkesztette: Mátrai Diána Eszter
(Felhasznált irodalom: Várnai Péter, Oratóriumok könyve, Zeneműkiadó, Bp., 1983;
M. Tóth Géza, Opera-előadás és istentisztelet: Bach Máté-passiója az Operaházban, Vallás és Művészet, Károli Gáspár Református Egyetem, L’Harmattan)