Valuska

Bevezetés

Valuska, az újság- és ebédkihordó a kozmikus rend naiv csodálója mélységes empátiával segíti a nyugdíjba vonult különc zenetanárt, akivel külön szellemi mikrokozmoszt alkotnak. Egy cirkuszból „szabadult” torzszülött által szított anarchia és a kialakuló politikai machináció eredményeként Valuska a diliházba jut, és minden illúzióját elveszíti. Eötvös Péter nemcsak Krasznahorkai László írói világának auráját, a saját világon belüli idegenségtapasztalatot, a marginalizálódást, a közelgő katasztrófa apokaliptikus érzetét, de Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjének hangulatát is belekomponálta az operába. Külön érdekesség, hogy ez a szerző első magyar nyelvű operája: a magyar nyelv itt egyben zenei hálózat is. A Valuskát meglátogató zenetanár így összegzi közös sorsukat: „Kínosan felsültünk az univerzumodban, ahol egyre kevesebb a keresnivalónk. Csődöt mondtunk.” De eddig a csődig igencsak kalandos intellektuális út vezet.

Csehy Zoltán (Opera138)

A zeneszerző gondolatai

Magyar nyelvű operán kezdetben több okból sem gondolkoztam. Egyrészt a Három nővér sikere után folyamatosan kaptam a megrendeléseket, más-más nyelvű operákra, más­részt nekem Bartók Kékszakállúja, amit számtalanszor vezényeltem, annyira erős és egye­di, hogy nem mertem magyar nyelvű szöveghez nyúlni. Amikor a Magyar Állami Operaház megtisztelt egy felkéréssel, egyértelmű volt, hogy magyar nyelvű operára gondolnak, és már én is rendelkezem akkora tapasztalattal 12 opera után, hogy szívesen vállaltam. A szöveg keresése mindig hosszú idő. Ráadásul engem nem igazán a téma érdekel, hanem a karakterek, amit azokból a színpadon ki lehet hozni, amik a hétköznapiságtól eltérőek, vagy a problémáik olyan általános társadalmi problémák, ami korunkat jellemzi ugyan, de a jövő közönsége is érteni fogja.

Krasznahorkai nyelvezete annyira különleges, többnyire gondolati és nem színpadi cse­lekmény megfogalmazásainak sorozata, hogy izgalmasnak találtam ebből „színpadot” csinálni. Természetesen szinte minden könyvét olvastuk a feleségemmel, Mezei Marival, aki kezdetektől velem dolgozik az operalibrettókon, de az 1989-ben kiadott Az ellenállás melankóliája két olyan szereplőt is hoz nekem, akiket belülről hallok már az olvasáskor. Először a Herceg figurája fogott meg, aki ténylegesen nem is jelenik meg a színen. Sokáig nehéz volt megértenem, hogy ki is ez, kiket és miért mozgat, mi motiválja. De közben a nemzetközi politikai életben annyi hasonló alak van, hogy nem volt nehéz válaszokat kapni. Másik fontos karakter a címszereplőnk, Valuska, akinek a tisztasága, „nem-e-világra-való” bűntelensége egy olyan ellenpontja az összes többi szereplőnek, amivel zeneileg sokat lehet kezdeni.

Az előző operák mind más-más nyelven íródtak, így azoknál nem a szavak jelentése, ha­nem ritmikája adta az első zenei információt. A magyar nyelvben a jelentés az elsődleges számomra – miután ez az anyanyelvem –, így fontos volt ettől kicsit elvonatkoztatni és foglalkozni a ritmikával. Elsősorban Krasznahorkai szokatlan szókapcsolatai, a szavak, mondatok ritmusának zenei kvalitása volt a szöveg válogatásának alapja. A kórus például a szöveg eredeti értelmétől függetlenül a szavak magánhangzóit használja, vagy olyan ritmusú szavak sorozatát (kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, elképzelhetetlen, tűrhetet­len, kimutathatatlan, megmásíthatatlan stb.), amelyek egy ritmikai modellt képeznek. Így a könyvben szereplő kártyajátékot megtartva úgy játszanak ezekkel a szavakkal, hogy az nyer, aki a legtöbb szótagú szót tartalmazó kártyalappal rendelkezik.

Operaszínpadra hasznos valamilyen drámai történet, dialógusok, erős karakterek. Krasz­nahorkainál minden egy szövegfolyamatban van elrejtve, köszönet Keszthelyi Kinga dra­maturgnak, aki az egyik librettista volt, hogy megtalálta és kiemelte a színpadra kívánkozó dialógusokat. Szinte minden szó és mondat az író eredeti szövege, csak másképpen van összerakva. A karakterekben történt némi változtatás: kihagytunk pár szereplőt, és a megmaradtaknak helyenként erősebb vagy puhább tulajdonságokat vagy befolyást ad­tunk. Így lett például Tünde néniből egyszerű nőegyleti vezető helyett polgármester, aki a háttérből irányítja a bálnás csapatot, és aki kiadja a parancsot a katonaság bejövetelére, persze saját pozíciója erősítésére. Természetesen Krasznahorkai szövegeiben vannak olyan, csak rá jellemző megfogalma­zások, amelyeket változatlanul, és érthetően kell a színpadon elmondani, erre találtuk meg a Narrátor/Hagelmayer szerepet, amelyből prózai szerep lett, és végigvezet bennünket a történeten, időnként idézve az eredeti könyvből.

A hangsúlyt a tömeg és egyén konfliktusában látom, valamint a korunkra világszerte jel­lemző, háttérből működő manipuláció erősödésében. A manipuláció technikája magasan fejlett, szinte észrevétlenül képes irányítani a tömegeket a legelképesztőbb akciókra, pél­dául a Herceg, akit nem is látnak, képes sorozatosan feltüzelni őket egész városok lerom­bolására. Vele szemben mindenki tehetetlennek látszik, és a végén mindenkit elfognak, ő viszont elmenekül. Elég a Euronews-t nézni, hogy mi történik a világban... A kórus használata az operában kezdettől fogva kérés volt, így a történet nagyon alkal­mas ezeknek a részeknek a velük való hangsúlyozására. 35 férfi énekes van a színpadon, változó intenzitással. A jelenetek tagolásában fontos helyet kapnak ezek az ellensúlyok, Valuska szólói, duók, tercettek és a kórus egyre nagyobb formációban.

Ahogy a „Tragikomédia zenével” alcím is utal rá, ennek az operának a zenéjét átmenet­nek érzem a prózai színház és az opera mint színház között. Erre valószínűleg az Eiffel Műhelyház előadótermének milyensége is befolyással volt. A zenekarra inkább a színházi zene-zaj-zörej jellemző, ülésrendjük sztereó: bal és jobb oldal tükörszimmetrikus, ami na­gyon hatásos. Mindkét oldalon 2 nagybőgő, 4 rézfúvós, előttük 4 fafúvós, előttük 4 ütős és középen 16 vonós hangszer. A legfontosabb kompozíciós rész Valuska két nagy áriájának megírása volt, vagyis az, hogy megtaláljam azt a zenei karaktert, ami pontosan fedi, amit kigondoltam számára. Nagy segítség volt, hogy Haja Zsolt vállalta a szerepet, mert vele már dolgoztam régebben, ismerem jól a hangját. Speciálisan bársonyos hangja, puha magas regisztere, lebegő ka­raktere predesztinálta Valuska, a tisztalelkű, mindent tisztán látó, de cselekvésképtelen fiú szerepére, akit én a monológjában panteista tulajdonságokkal ruháztam fel. Valahol olvastam, hogy a panteizmus pentaton skálával van kapcsolatban, így Valuska monológja a bálna szemével is pentaton hangokkal kezdődik.

Hogy hogyan illeszkedik a Valuska az operáim sorába? Ugyanúgy ahogyan az első a másodikhoz és így tovább. Mindegyik operám más. Más kultúra, más nyelv, más téma, ennek megfelelően más zenei világ, de mindegyik az én zenei világom egyben. Közös bennük, hogy csak kor­társ írókkal, kortárs témákkal foglalkoznak, tehát ilyen szempontból ez most a következő Eötvös-opera. Ráadásul talán azt is mondhatjuk, hogy rögtön „két következő Eötvös-opera”, mert párhuzamosan megkomponáltam a Valuska német nyelvű verzióját is, amit 2024 februárjában mutatnak majd be Regensburgban. Most, hogy már készen van mindkét verzió, el kell mondjam, hogy nagyon szerettem a magyar szöveggel dolgozni, sokkal több alcímnek megfelelő tragikomédia van benne, mint a német fordításban. Re­mélem, a közönség is szeretni fogja. Köszönöm az Operaháznak, hogy minden kérésemre nyitottak voltak, és ilyen kitűnő szereposztást és rendezői stábot biztosított hozzá.

Eötvös Péter

Megkoronázott életmű

Egy intézmény életében mindig kiemelt pillanat, ha díjazzák egy produkcióját. Eötvös Péter, a kétszeres Kossuth-díjas, világhírű zeneszerző utolsó, a Magyar Állami Operaház megrendelésére készült Valuska című operája 2024-ben elnyerte az International Opera Awards elismerését ősbemutatók kategóriában. A International Opera Awards díjat Harry Hyman brit üzletember és operarajongó alapította 2012-ben azzal a céllal, hogy elősegítse az opera mint művészeti forma ismertségét, rávilágítson az operai sikerekre, valamint anyagi forrást biztosítson a feltörekvő tehetségek számára. A jelöltek listáját elismert szakemberekből álló zsűri állítja össze, John Allison, a londoni székhelyű Opera szaklap szerkesztőjének elnökletével. Összesen húsz kategóriában díjazzák többek között a karmestereket, a rendezőket, a női- és férfi énekeseket, a lemezfelvételeket, továbbá az új produkciókat, az ősbemutatókat, a társulatokat és a fesztiválokat is.

(A cikk teljes terjedelmében az Opera Magazin 54. számában olvasható)