A sevillai borbély
Részletek
Ajánló
Bátran állíthatjuk, hogy a vígopera-irodalom egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott darabja Gioachino Rossini A sevillai borbélya. Nem hiányozhat hát az OPERA repertoárjáról sem. Káel Csaba egy korábbi rendezését újította fel, amely eredetileg 2016 nyarán volt látható Szombathelyen, majd a Müpában, de csak néhány alkalommal. A rendező, aki számos produkcióval megörvendeztette már OPERA közönségét, ezt a művet némafilmes környezetbe helyezi, úgy nagyítja fel könnyed és végtelenségig szellemes muzsikájában a humoros helyzeteket. A rendezés igyekszik zeneileg is leporolni a darabra évszázadok alatt rárakódott előadásbeli tradíciókat és eredeti frissességében megmutatni az operát.
Korhatár
Előadások
Bemutató: 2024. június 29.
Cselekmény
I. felvonás
Almaviva gróf beleszeretett Rosinába, Bartolo doktor nevelt lányába – olyannyira, hogy rangján alul is megházasodna. Álruhában kóborol Bartolo háza előtt, egy alkalmi zenebandával ad szerenádot. Ekkor jelenik meg Figaro. A borbélymesterség csak ürügy szinte, hogy házakba ki-bejárjon, hölgyektől urakhoz levélkét, üzenetet vigyen, ügyeket oldjon és kössön, bonyolítson éltet, szerelmet. Figaro Bartolo házába is bejáratos, egy kis csellel Almaviva gróf is közelebb jut céljához. Lindoro, a szegény diák képében vallja meg szerelmét Rosinának, de a várva-várt választ már nem tudhatja meg, mert a szerenádot megzavarják.
Bartolo hírét veszi, hogy Almaviva gróf a városban tartózkodik, úgy dönt, hogy még ma nőül veszi Rosinát és hozományát, és Basilióhoz siet. Figaro is munkához lát, tervet sző: mint részeg katonát, beszállásolási cédulával fogja a grófot a házba juttatni. A szerelemre gyúlt Rosina elhatározza: mindent megtesz, hogy Bartolótól és házától megszabaduljon. Levelet ír Lindorónak, felajánlja szerelmét, és kéri, szabadítsa meg. De hogyan juttassa el hozzá üzenetét? Figaro érkezik, majd elbújik, és kihallgatja a Basilióval visszatérő Bartolót. Basilio „zenemester” pénzért hajlandó a rágalomra, a csalásra. Úgy döntenek Bartolóval, hogy azon nyomban megírják a házassági szerződést, és még ma tető alá hozzák a házasságot. Figaro minderről értesíti Rosinát, s a levéllel a grófhoz indul.
Bartolo leleplezi a lányt, hogy titokban levelezést folytat, de Rosina állhatatos, tagad, semmitől meg nem retten – Bartolo majd megpukkad. Kvártélyt követelve, részeg katonaként ront be Bartolóékhoz Almaviva. Bármilyen ügyes is a lány, bármily elszánt is Almaviva, Bartolo nem hagyja magát. Az indulatok magasba csapnak, a gróf elveszti a fejét, és Bartolóra támad. Figaro sem tudja lecsillapítani – a nagy csetepatéra váratlanul megjelenik az őrjárat. A katonának öltözött grófot letartóztatják, és már indulnának is vele a tömlöcbe. Nincs más lehetőség: Almaviva titokban felfedi kilétét az őrtisztnek, a gróf megszabadul. Senki nem ért semmit, minden a feje tetejére áll.
II. felvonás
Almaviva zenetanárnak öltözve állít be a doktor házába, bizonygatván, hogy a megbetegedett Basilio helyett kell órát adnia Rosinának. Hogy Bartolo gyanakvását eloszlassa, odaadja neki a lány levelét, amelyhez úgymond véletlenül jutott hozzá, s amely rendkívül alkalmas eszköze egy Almavivára irányuló rágalmazásnak. Bartolo ennek ellenére jelen akar lenni az énekórán. Szándékától az sem téríti el, hogy Figaro csakis most ér rá őt megborotválni. A helyzet kényszerűségét az ügyes borbély arra használja fel, hogy elcsenje Rosina erkélyének kulcsát. Kevésbé biztató fejlemény, hogy – épp a legalkalmasabb pillanatban – betoppan Basilio. Csak az Almaviva pénzével súlyosbított érvek bírják őt távozásra, de az óvatlan szerelmeseket Bartolo ezek után is lefüleli, és szétkergeti őket.
Bartolo megmutatja Rosinának az ominózus levelet, hogy elhitesse: Lindoro, a kétszínű, álnok ember csak ki akarná őt szolgáltatni Almaviva grófnak. Az éjjeli viharban Bartolo elrohan az őrségért, az erkélyen bemászó gróf és borbély pedig egy elkeseredett, feldühödött Rosinával találja szembe magát.
A félreértés azonban rögtön tisztázódik. Lindoro leleplezi magát és a Bartolo intrikáját: a vagyontalan diák és a nagyhatalmú Almaviva gróf egyugyanazon személy. A boldog szerelmesek most már a Bartolo állította csapdát is a maguk javára fordítják. A sorsdöntő percben érkező jegyző egykettőre összeadja őket, és kapóra jön Basilio korruptsága is, amelyet éppen csak egyengetnie kell egy pisztolynak. Az énekmester tanúként hitelesíti Almaviva és Rosina házassági szerződését, megbízója, az őrséggel későn befutó Bartolo pedig természetesen hoppon marad.
Média
Kritikai visszhang
"Az előadás nemcsak különleges miliőjével, elbűvölő humorával, valamint lebilincselően szellemes, dinamikus és játékos zenéjével varázsolta el a nézőket: mind az éneklést, mind a színészi játékot tekintve remek alakításokat láthattunk. (...) A modern és tradicionális elemek ötvözése – amely az egész produkciót jellemezte – azt az érzést keltette, hogy a történet bárhol, bármikor játszódhatna. Ez az egyszerre újszerű és időtlen megközelítés, valamint az előadás lendülete és humora is hozzájárulhat ahhoz, hogy minél szélesebb rétegek, különböző korosztályok és zenei ízlésű emberek számára is vonzóvá váljon a klasszikus zene."
Tukács Orsolya, Magyar Nemzet
"Káel Csaba ezúttal is merész vállalkozásba fogott. Merész… és sikeres. Mert az ötlet, hogy a cselekményt némafilmes háttér előtt játsszák, eredeti ugyan, de elsőre korántsem magától értetődő, sőt meglepő. (…) Az előadás lényegéből mégsem vett el semmit, sőt bizonyos értelemben még ki is emelte azt. Ami azonban a leginkább megmarad bennem, az a humor, amit az énekesek és a rendező belevittek. Finom humor, anélkül, hogy burleszkbe csapott volna át, szinte visszafogott, mégis pontos. Olyan humor, amit valószínűleg maga Rossini sem tagadott volna meg, és ennél nagyobb dicséretet aligha lehetne kifejezni."
Pierre Waline, Journal Francophone de Budapest
Operakalauz
Bevezetés
A sevillai borbély üt. Nemcsak Paisiello azonos című alkotását ütötte ki a repertoárból, hanem modern kori hallgatóságát is szíven üti. A vígoperák slágerlistáján ma is az első háromban (kettőben?) végezne. A buffák buffája sikerét nem pusztán sziporkázó, minden ízében remek, bravúrokban kifogyhatatlan zenéjének köszönheti, hanem a dráma ragyogó felépítésének, szellemes szövegkönyvének is. Sir Charles Hallé, a kiváló karmester jegyezte fel, hogy amikor Donizettitől megkérdezte, igaz-e, hogy Rossini mindössze két hét alatt komponálta A sevillai borbélyt, a nagy kortárs ezt felelte: „El tudom képzelni. Mindig is a világ lustája volt!”
Szinte hihetetlen, hogy ebben az „összecsapott” (vagy különös ihletésben született) műben az operairodalom közel tucatnyi slágere belefér. „Monsieur Crescendo”, ahogy Rossinit Párizsban gúnyolták, itt is igazán kitett magáért, elég csak a híres Figaro-belépőre gondolnunk („Largo al factotum”). Ami Paisiellónál kiegyensúlyozottan elegáns és legfeljebb ötletes, itt szenvedélyesen emberi, egyedi és utánozhatatlanul energikus. Ez alighanem a pedáns elegancia közönségesebb commedia dell’arte elemekkel való felfrissítésével függ össze, amitől Rossini végképp nem idegenkedett. A két darab úgy viszonyul egymáshoz, mint egy hatalmas vulkán működés előtt és működés közben. Rosina koloratúrái igazi kihívást jelentek: nem véletlen, hogy Maria Callas egyik nagy – és vitatható szerepe volt. Stendhal remek tablóba illeszti Rossinit, amikor vérbeli erényeiről beszél: „Mozart messze fölülmúlja a gyöngéd és melankolikus nemben, Cimarosa a komikus és szenvedélyes stílusban, de ami a mozgalmasságot, gyorsaságot, zamatosságot s a belőlük származó hatásokat illeti: abban ő az első.”
Zoltán Csehy (Opera138)
Tényleg Figaro a főszereplő?
Almaviva – azon a botrányos római ősbemutatón, amelyet azóta ezer és ezer megkérdőjelezhetetlen sikerű előadás követett a világ minden sarkában, köztudomás szerint udvariasságból és elővigyázatosság gyanánt még ezt a címet viselte Rossini leghíresebb operája. (Udvariasságból az idős Paisiello iránt, és hiábavaló elővigyázatosságból – „inutile precauzione” – a nyugállományú Maestro pártján álló klakk várható támadásait csillapítandó.) Persze tudjuk, a főszereplő akkor is Figaro volt, és ő is marad mindörökké. De azért nem furcsa, vagy legalábbis elgondolkodtató, hogy A sevillai borbélyban Almavivának három, Rosinának, sőt még Bartolo doktornak is két szólószám jut, míg Figarónak mindössze egyetlenegy? Igaz, az nem más, mint a vígoperai belépők legnevezetesebbike, a „Largo al factotum”, de akkor is: a címszereplő szám szerint pontosan annyi magándalt énekelhet, mint Basilio és a sokszor oly mostoha színpadi sorsú Berta. Ha ehhez még hozzátesszük azt is, hogy Figaro alaposabban szemügyre véve voltaképpen a cselekmény bonyolításában (s pláne a kibonyolításában) sem visz kizárólagos és a sikert sikerre halmozó szerepet – akár el is bizonytalanodhatnánk egy csöppet. Tényleg Figaro A sevillai borbély főszereplője? Hát persze! Éppen csak a legremekebb borbély elsőségét nem az áriák száma s még csak nem is az alak furtonfurt diadalmas leleményessége biztosítja, hanem az, hogy rendre őt találjuk az opera mozgási energiáinak és derűs túlhabzásának fókuszában. „Világító középpontja” és „mozgatója” ő a vígoperák vígoperájának, ahogyan azt Fodor Géza oly plasztikusan megfogalmazta.
László Ferenc (Opera138)
Vígopera némafilmbe oltva – A rendező gondolatai
A sevillai borbély a lehető legszélesebb spektrumban tárja fel Rossini alkotói géniuszát. Az olasz zenés színházi hagyománynak a commedia dell’artéból fakadó vonalát képviseli. Számomra a karakterformálás tekintetében is telitalálat; másik ehhez hasonló remekműve talán a Hamupipőke. Persze nem becsülném alá a Tell Vilmost vagy a Mózest, de A sevillai borbély pimasz humora, az, ahogy Rossini kezeli a zenét, alakítja, nyújtja, variálja a frázisokat, a virtuóz futamokat, kivételes tehetségről árulkodik. A szereplők összetettsége, életszerű volta pedig kiváló lehetőségeket ad egy rendező számára az operaszínpadon.
A mozi lényegében „dokumentumfilmekkel” indult; a Lumière-testvérek 1895 decemberében mutatták be legendássá vált rövidfilmjeiket. Már 1896-ban Budapesten jártak, és felvették például azt, hogy lovaskocsik hajtanak a Lánchídra. Ezt követte a Méliès-féle „színházfilmezés”, amikor már cselekményt, „színpadi akciókat” rögzítettek, egyre bátrabban használva a mozgókép adta lehetőségeket. Tekintettel arra, hogy a szabadtéren forgatott dokumentumfilmekkel ellentétben a termekben nem volt természetes fény, speciális világításokat alkalmaztak, a színészek arckifejezéseit hangsúlyozva élénk, kontrasztos sminkeket használtak. A kamerákat kézzel forgatták, így a felvétel sebessége nem volt egyenletes. Ebből fakadt az az „akadozás”, lassulás-gyorsulás, amely máig a némafilmek sajátos báját adja.
Úgy éreztem, hogy Rossini humora, témaközelítése jól átemelhető ebbe a közegbe: A sevillai borbély története egy filmstúdióban zajló esti forgatás keretében elevenedik meg. A díszletek kicsit szürreálisak, az expresszionizmust idézik, a jelmezek is elrajzoltak. A nyitány alatt összeáll a stáb, a színpadon két kamera forog. Az előadás egyik poénforrása, hogy a felvett archaizáló, karcos, maszatos fekete-fehér jeleneteket a korszakra jellemző cselekménymagyarázó feliratokkal kísérve időnként megmutatjuk a háttér vásznára vetítve.
Káel Csaba