Ludwig van Beethoven

Fidelio

mix Opera 14
Magyar Állami Operaház
Az előadás hossza szünettel
  • I. felvonás:
  • Szünet:
  • II. felvonás:

Nyelv német

Felirat magyar, angol, német

A sok erős és hős férfiról szóló történet mellett mindig izgalmas kérdéseket vet fel egy olyan mű, ahol az igazi erőt és megoldást egy nő képviseli – még ha a cél érdekében férfinak is álcázza magát. Ludwig van Beethoven egyetlen operája számos hagyományt egyesít: megjelenik benne a prózai megszólalásokat tartalmazó Singspiel, vagyis daljáték, a szinte meseszerű happy end, a bécsi klasszicisták öröksége és a romantikus monumentalitásnak a megelőlegezése – és mindemellett a szabadítóoperák egyik legikonikusabb darabjával állunk szemben, ahol az igazságtalanul börtönben sínylődő férj, Florestan megmentéséért küzd a feleség, a magát Fideliónak kiadó Leonora.
Az OPERA is régi hagyományt követ azzal, hogy nagy külföldi operaházakkal kooperálva vagy éppen előadásokat átvéve ad lehetőséget a budapesti közönségnek európai produkciók megismerésére. A tavalyi berlini Don Giovanni után ezúttal a londoni Királyi Operaház Tobias Kratzer – aki épp a 2025/26-os évadtól a Hamburgi Opera igazgatója – által rendezett, a hagyományos és a modern elemeket izgalmasan ötvöző előadását mutatja be Halász Péter vezényletével. Az előadás elsöprő sikert aratott Londonban, így igazán kitüntető, hogy a premier eredeti helyszíne után a budapesti közönség számára mutatkozik be a produkció először külföldön.

A londoni Royal Opera, Covent Garden produkciója alapján. Első előadás: 2020. március 1., Royal Opera House, Covent Garden.

Cselekmény

Nincs még egy olyan opera, mint Beethoven Fideliója, amely két ennyire különböző részre oszlik. Míg az első felvonás egy történelmi melodráma, amely a szabadságról és a szerelemről szól a forradalmi idők után, addig a második egy politikai értekezés az egyén felelősségéről a hallgatásba burkolódzó többséggel szemben: egyfajta zenei védőbeszéd a cselekvő empátia érdekében.

I. felvonás – Liberté, Égalité, Fraternité (Szabadság, egyenlőség, testvériség)

Egy fogház udvarán

Marzelline, Rocco fogházgondnok lánya kétségbeesetten próbálja elhárítani a fiatal kapuőr, Jaquino közeledését (Jetzt, Schätzchen, jetzt sind wir allein / Most magunk vagyunk, kicsim). A két fiatal korábban egy pár volt, de a lányt most már csak Fidelio, az új börtönőr érdekli, és titokban közös jövőjükről ábrándozik (O wär’ ich schon mit dir vereint / Bárcsak együtt volnánk már). Marzelline nem sejti, hogy Fidelio valójában egy Leonora nevű nemes hölgy, aki azért öltött férfi álruhát, hogy a börtönben megkeresse eltűnt férjét, Florestant. Leonora, Marzelline, Jaquino és Rocco mindannyian másképpen képzelik a jövőjüket (Mir ist so wunderbar / Oly csodás érzés).

Rocco sem tud Fidelio valódi kilétéről, és azt szeretné, ha új alkalmazottja jövőbeni veje lenne, ezért leckét ad neki gyakorlatiasságból (Hat man nicht auch Gold beineben / Ha nincs arany kezünk ügyében). Marzelline próbál Fidelióhoz közeledni, aki viszont Roccótól vár szívességet: le szeretne jutni a tömlöcbe, ahol Florestan raboskodik vélhetőleg (Gut, Söhnchen, gut, hab immer Mut / Jól van, fiacskám, csak bátran). 

Az induló dallama Pizarro börtönparancsnok ékezését jelenti. Pizarro, aki korábban Florestan jóbarátja volt, a politikai körülmények hatására keserű ellenséggé vált, és ő az, aki titokban elrendelte Florestan bebörtönzését. A miniszter közelgő látogatása előtt megfogadja, hogy megöleti riválisát, mielőtt holléte kitudódna. (Ha! Welch ein Augenblick / Micsoda pillanat). Busás jutalom fejében utasítja Roccót, hogy készítse elő a törvénytelen kivégzést. Rocco a részvét és a kötelességtudat között őrlődik (Jetzt, Alter, jetzt hat es Eile! / Most, öreg, siess!).

Pizarro terve magát Leonorát is cselekvésre sarkallja. Rémülten idézi fel Florestan iránt érzett szerelmét és elszántságát (Abscheulicher! Wo eilst du hin? / Hová sietsz, te aljas?). Elsőként az emberi együttérzésre hivatkozva meggyőzi Roccót, hogy biztosítson egy röpke boldog pillanatot a rabok számára a friss levegőn (O welche Lust, in freier Luft / Mámorító: szabad levegőn fellélegezni). Pizarro bár felháborodik mindezen, azt is engedélyezi Roccónak, hogy Fideliót mint segédjét levihesse a tömlöcbe, ahol Florestan vasra verve sínylődik. Leonora és Rocco alászállnak a fogház rejtett cellájába.

II. felvonás – „Wer Du auch seist, ich will dich retten” („Akárki légy is, megmentelek”)

A tömlöcben

Florestant sötétség és csend veszi körül, és semmiféle segítséget nem várhat. Hitét Istenben és emberben csupán Leonora gondolata tartja ébren (Gott! Welch Dunkel hier! / Istenem, milyen sötétség!).

Rocco és Fidelio felfednek egy sziklasírt. Leonora képtelen elhinni, hogy a zavarodott rab a férje, de elhatározza, megmenti akkor is, ha nem Florestan az (Nur hurtig fort, nur frisch gegraben / Csak ássunk frissen, szaporán). A felebaráti szeretetre hivatkozva ismét sikerül Roccót meggyőznie, hogy vizet és kenyeret adjon a rabnak. Florestant, aki szintén nem ismeri fel nejét, meghatja az idegen jóindulata (Euch werde Lohn in bessern Welten / Megjutalmaz egy jobb világ).

Megjelenik Pizarro, és felgyorsulnak az események: a fogházparancsnok személyesen akarja végrehajtani a kivégzést (Er sterbe! / Haljon meg!). Ám mielőtt megölhetné Florestant, Fidelio a két férfi közé állva „Előbb a nejét öld meg!” kiáltással felfedi valódi kilétét. A zűrzavart trombita hangja szakítja félbe, amely a kegyelmet hozó miniszter érkezését hivatott jelezni, a veszély azonban korántsem múlik el. Leonora és Florestan végre felismerik egymást (O namenlose Freude! / Ó, kimondhatatlan öröm!).

Amikor a nép felemeli szavát, csupán akkor változik a fogház nyílt térré. A miniszter szabadon bocsátja Florestant a többség akaratának nevében, Don Pizarrót lefegyverzik, Marzelline pedig saját érzéseit háttérbe szorítva az általános felszabadítás szolgálatába áll. A Leonora sikeres szabadítási kísérlete iránt érzett eufória nem ismer határokat (Heil sei dem Tag / Üdv a napnak).

Tobias Kratzer

Operakalauz

Bevezetés

A mű helyenként különösen erőteljes, szinte liturgikus-szakrális hangolása (ez alól még Florestan és Leonóra szerelmi kettőse sem kivétel) miatt Wilhelm Furtwängler szerint a Fidelio nem is opera, hanem egyenesen mise. Mások szerint azért nem igazi opera, mert valójában prózai dialógusokkal szabdalt Singspiel, s így az operai kontinuum nem igazán tud létrejönni. Egy újabb vélekedés szerint Beethoven valójában operaszerű szimfóniát írt, hiszen a legjobb részek (például a rabok kórusa) szimfonikusan komponáltak. Georges Duhamel nagyon pontosan fogalmaz, amikor ezt a problémagócot így írja le: a Fidelio „egy lángészt mutat be nekünk, aki olyan nehézségekkel viaskodik, amelyek nem az ő birodalmából valók, s amelyeket ragyogóan, de nem nagyon eredeti módon győzött le”. A darab önazonossága is folyamatosan kérdéses: a műnek három változata létezik, és négy potenciális nyitánya, ezek közül egy elveszett, az úgynevezett 3. Leonóra-nyitány pedig a színházi gyakorlatban általában beépül a második felvonásba.

Nyitott kérdés az is, hogy vajon tényleg a hitvesi szeretet kritikátlan magasztalása-e a darab, vagy az csak ürügyül szolgál ahhoz, hogy Florestanban meglássuk azt a történelemalakító erőt, mely jogot formál arra, hogy az eszme nevében minden mást feláldozzon vagy marginalizáljon. Nádas Péter a szabadságvágyat az érzékiséggel ötvöző, az európai köztudatba funkcionálisan beépülő, úgynevezett szabadító opera műfajával kapcsolatban ezt így fogalmazza meg: „Ha valaki a népek szabadságának híve, akkor világos, hogy le kell mondania a személyek szeretetéről. Florestan nem egyet szeret, mindenkit szeret, nem egyet kell felszabadítania, hanem egy csapásra mindet. Fidelio és Florestan miért ne áldozták volna fel az édes kis Marcellinát, a szegény kis Jaquinót, ezt a buta libát és ezt a faragatlan tuskót.” Zeneileg a legizgalmasabb Leonóra öntudatos jelleme és többszörös átváltozása: a nemi határok átlépésével megismeri a férfiak világát, az egyéni boldogság zárt terének átlépésével felismeri az eszme félelmetes erejét.

Csehy Zoltán (Opera138)

„Áldott pillanatok”

„Ezt a szellemi gyermekemet nagyobb szülési fájdalmak között hoztam a világra, mint bármely másikat, mégis mindegyiknél több szomorúságot okozott nekem.” Ha igaz, kevéssel a halála előtt maga Beethoven vallott volna ekképpen egyetlen operájáról, amelynek már címe is rögtön kettő van. A Fidelio fentebb okkal emlegetett problematikussága eltagadhatatlan, ám voltaképpen e műre is ráillik az, amit Lady Clementine Churchill mondott nehéz természetű férjéről: a hibái mind nyilvánvalóvá válnak az első találkozás alkalmával, az erényei pedig az azt követő évtizedek során folyamatosan. A tisztes kispolgári jelentéktelenség életkörében, vagyis Marcellina és Jaquino párjelenetével induló opera ugyanis rendre elemelkedik ettől a (föld)szinttől – vagy épp mélyebbre ereszkedik alá, akár tettleg is.

Igaz, mindez a legtöbbször flott lekerekítések és átvezetések nélkül történik, s közben még az operaénekesek ritkán élményszerű prózamondását is hallgathatjuk. De ez felettébb csekély ár azért, ami Leonora vagy Florestan áriájában történik: a „jöjj, áldott szép reménysugár” és a „kitárul a menny” nemes eufóriájáért, amely a hallgatót is váltig a magasba szárnyalás érzetével tölti el. Persze kimutatható mértékben nem leszünk jobb emberek ettől, ahogyan azt sem hisszük el úgy istenigazából, hogy a Sarastro hangján megszólaló miniszter valóban „szétűzni” jött a „búfelhőt”. Itt lent, minálunk biztosan nem így zajlik az élet és az igazságtétel, csakhogy ahol Beethoven járt, ott minden további nélkül előfordulhatnak ilyen „áldott pillanat”-ok. Hát csak cáfoljon rá hétköznapi és történelmi tapasztalatainkra az „örömének”!

László Ferenc (Opera138)

„Csak az empátia menthet meg bennünket”

Az OPERA újabb nyugat-európai sikerprodukció hazai változatát mutatja be: Beethoven egyetlen operáját, a Fideliót 2020-ban a londoni Royal Opera House-ban nagy visszhangot kiváltott előadásban vitte színre Tobias Kratzer. Az idei szezontól a Hamburgi Állami Operát igazgató rendezőt koncepciójáról és annak időtállóságáról kérdeztük.

Londoni Fidelio-előadása kapcsán a kritikusok elsősorban a bátor értelmezést és a filmszerű látásmódot emelték ki. Az eredeti bemutató után több mint fél évtizeddel hogyan tekint a produkcióra?

A Fidelio első felvonását az eredeti, a komponistát inspiráló történeti közegbe helyeztük: a francia forradalom korába, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek világába. A második felvonás azt a kérdést teszi fel: mi maradt ezekből az eszményekből ma? A darab mindenkor aktuális problémákat feszeget, Beethoven válaszát pedig szintén időszerűnek gondolom: talán az empátia az egyetlen, ami még megmenthet bennünket.

A történetet a 17. századi Spanyolországból a francia forradalom idejébe helyezte, mégis kortárs környezetben mozgunk. Mi inspirálta ezt az összetett megközelítést?

A megoldás gyökere az opera két felvonásának eltérő dramaturgiája és zenei stílusa. Sokan éppen ezt a különbséget tartják a Fidelio legnagyobb gyengeségének, számomra viszont ez az egyik legkülönlegesebb tulajdonsága. Ez nem egy „jól megcsinált darab”, hanem olyan mű, amely mindig kérdéseket intéz a nézőhöz – esztétikai és politikai dilemmákat egyaránt felvet. Szeretném, ha a néző elgondolkodna: az, ahogy a színpadon mások szenvedését figyeljük, vajon nem hasonlít-e arra, ahogyan a világ borzalmaira reagálunk? Szemléljük, fogyasztjuk, talán még élvezzük is a feszültséget, ám ez nem késztet bennünket cselekvésre. Vagy mégis?

A Fidelio egyszerre szerelmi történet és politikai állásfoglalás. Önnek az opera melyik aspektusa lényegesebb itt és most?

Számomra a darab legfontosabb mondata Leonora kiáltása a második felvonásban: „Bárki is legyen ön, meg fogom menteni!” Leonora ezen a ponton lép túl a személyes, a szerelmi történeten, amikor bátor, politikai, sőt mélyen emberi kijelentést tesz. Az én rendezésemben a fordulat megjelenítésében egy gyakran a háttérbe szoruló mellékszereplőnek, Marzelline-nek jut kulcsszerep. Szereti Leonorát, és még a saját szerelmének megmentésénél is előbbre valónak tartja Leonora férjének kiszabadítását.

Rendezéseiben gyakran találkozik a színház, a film és az élő előadás eszköztára. A Fidelio esetében hogyan működik mindez?

A nézők közvetlen megszólítása, vagyis az, hogy érkezéskor filmre vesszük őket, először a Fidelióban jelent meg mint eszköz. A gondolatot Robert Schumann Das Paradies und die Peri című művének 2025 őszi hamburgi előadásában fejlesztettem tovább: ott az énekesek áttörték a negyedik falat, hogy közvetlenül kommunikáljanak a közönséggel.

A budapesti közönség lesz az első, amelyik az Egyesült Királyságon kívül láthatja a Fidelióját. Szükséges egy eredetileg más kulturális közegre tervezett koncepciót új közönséghez igazítani?

Vannak gyakorlati kérdések: például hogyan alkalmazkodjon a díszlet egy más méretű és más adottságokkal rendelkező színpadhoz. De számomra a legfontosabb, hogy a mű egyetemes üzenete ne vesszen el az átdolgozás során. Úgy vélem, hogy a darabban és a rendezésben megfogalmazott kérdések nem kötődnek egyetlen helyszínhez, hanem egyetemesek. A válaszok persze nem csak a környezettől függnek, hanem az egyes néző személyes reakciójától is.

Jászay Tamás
(Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2025. téli számban jelent meg)